Andrej egy hétig Szocsiban töltötte az idejét Vika társaságában, aki egykor tényleg csak kollégája volt, de most már többnek tűnt. A nyaralás alatt mindketten elhagyták a munka és Marina állandó kritikái okozta terheket. A tenger hullámain úsztak, nevetgéltek, és egy pillanatra úgy érezte, hogy újra él.
Az utolsó nap viszont szokatlan feszültséget hozott magával. Vika a hotel teraszán nézte a naplementét, miközben Andrej a gondolataiba mélyedt.
– „És most?” – kérdezte Vika, miközben megfogta a kezét.
Andrej nem válaszolt azonnal. Tudta, hogy vissza kell térnie, és szembe kell néznie a következményekkel. Még mindig kötődött Marinához, bár a kapcsolatuk már rég nem volt az, ami régen volt.
A repülőút csendesen telt, Andrej pedig próbálta összeszedni magát. Az otthonába érve a szobák üresek voltak, a csend nyomasztó. Marina nem volt otthon. A konyhában egy üzenet várt:
„Beszélnünk kell. Ma este 7-kor itthon.”
Az este lassan közeledett, és Andrej már a nehézségekkel küzdött: vajon képes lesz-e őszintén beszélni, vagy ismét a félreértések útjára lépnek?
Amikor Marina belépett, valami megváltozott. Nem volt harag a tekintetében, csak fáradtság és egyfajta megértés.
– „Andrej, tudom, hogy nehéz volt ez az időszak. Nem tudok többet várni arra, hogy megmentsük, ami menthető.” – mondta halkan.
Andrej mély levegőt vett.
– „Nem akarok elveszíteni semmit, ami fontos volt nekünk. De tudom, hogy változnunk kell.”
Ez volt az a pillanat, amikor a múlt árnyai helyett először született meg a remény. Nem ígértek könnyű utat, de mindketten tudták, hogy az őszinte beszélgetés lehet az első lépés egy új kezdet felé.
Vika pedig, távol Szocsiban, türelmesen várta a hívását – készen arra, hogy elfogadja az élet bonyolult útjait, bárhova is vezessenek.