Az anyósa hetvenedik születésnapja igazi családi ünnep volt, amelyre mindenki összegyűlt. Marina, Oleg felesége, csendesen állt az ablak mellett, és figyelte, ahogy az utolsó vendégek távoznak a házból. Az ünnepi fények még ragyogtak, de a levegőben érezni lehetett a feszültséget, amely az este során egyre nőtt.
Oleg az ünnepség közepén, a rokonság előtt, váratlanul gúnyos megjegyzést tett Marinára: „Tudjátok, az egész családot én tartom el, és Marina csak költi a pénzemet.” A szavak tompán csattantak, és a teremben kínos csend lett. Marina arcán fájdalom suhant át, miközben az anyósa gyorsan próbálta elütni a dolgot egy félmosollyal, de a kellemetlen érzés mindenkiben ott maradt.
Tizenöt év együtt töltött idő, sok áldozat és lemondás állt mögöttük. Marina feláldozta karrierjét, hogy otthon maradjon, támogassa férjét és nevelje a gyerekeket. Oleg akkoriban megígérte, hogy ő gondoskodik majd róluk, de most szavai élesebbek voltak, mint valaha.
Három nappal később Oleg hazatért, és azonnal érezte, hogy valami megváltozott. Marina nem fogadta örömmel, nem szólt hozzá, csak némán dolgozott a laptopján. Amikor Oleg megkérdezte, mi a baj, Marina nyugodtan, de határozottan válaszolt:
„Hallottam, amit mondtál. És rájöttem, hogy nem fogok tovább így élni. Ma reggel elkészítettem a jelentkezésemet egy állásra. Először önmagamért, nem azért, hogy másoknak megfeleljek.”
Oleg meglepődött, de nem értette, hogy ez több mint egy egyszerű válasz.
„Tizenöt év alatt nem csak te tartottad el a családot” – folytatta Marina –, „ott voltam én is, csak másképp. Most itt az idő, hogy újra megtaláljam önmagam.”
Aznap este, amikor a ház csendes lett, Oleg egyedül ült a nappaliban, és először érezte igazán, hogy elveszítheti mindazt, amit eddig természetesnek vett.
Marina döntése nemcsak változás volt – ez egy új kezdet mindkettőjük számára.