A repülőtér hangos volt és zsúfolt, minden irányból érkező bemondások és csomagkerekek zaja töltötte be a levegőt. Dmitrij a terminál sarkában állt, erősen szorítva Boris pórázát. A kutya fáradtan ült mellette, fejét gazdája lábához hajtva. A levegőben feszültség vibrált.
Dmitrij külföldre készült költözni – új munkalehetőség, új élet. Minden adott volt. Csak egy dolog nem illett bele a légitársaság szabályaiba: Boris.
A kilencéves német juhászkutya túl nagy volt a kabinba, és állapota miatt nem utazhatott a poggyásztérben. Szívműtétje után az állatorvos határozottan figyelmeztette: stressz esetén veszélybe kerülhet az élete.
Dmitrij szemében kétségbeesés tükröződött, amikor a check-in pultnál újra és újra próbálta megmagyarázni, mennyire fontos Boris számára. Az alkalmazottak csak sajnálkozva rázták a fejüket.
— Talán egy következő járat… talán egy másik légitársaság… — motyogta az egyikük, kerülve Dmitrij pillantását.
Ekkor azonban egy fiatal földi kiszolgáló, Irina, odalépett hozzájuk. Meghallotta a történetüket, és szemei elhomályosultak.
— Várjon itt — mondta, és eltűnt az irodák mögött.
Húsz perc múlva visszatért egy felettesével. A férfi szigorú arccal vizsgálta Boriszt, majd Dmitrijre nézett.
— Kivételesen, és kizárólag emberi megfontolásból… külön engedélyt adunk. De ő az ön felelőssége, és a sor végén kell helyet keresnünk neki.
Dmitrij szinte elsírta magát. Amikor végre felszálltak a gépre, Boris egy átrendezett utolsó sorban, pokrócokkal körbevéve foglalt helyet. A többi utas meglepetten figyelte, de senki sem panaszkodott.
— Milyen szép kutya — mondta egy idős hölgy, miközben finoman megsimogatta Boris fejét.
Dmitrij csendben bólintott.
— Ő a családom — suttogta.
Ahogy a gép a felhők fölé emelkedett, Boris nyugodtan pihent, mintha pontosan tudta volna: a szeretet sokszor még a szabályokat is legyőzi.