Az első osztály kabinjában minden csillogott: kristálypoharak, bőrülések, halk jazz a háttérben. Mr. Manson, híres befektető és önjelölt stílusikon, épp a kabátját adta át a légiutas-kísérőnek, amikor megmerevedett. A bejáratnál egy nő állt – egyszerű kabátban, három gyermekkel, akik kíváncsian bámulták a kabin luxusát.
„Ugye ezt nem gondolják komolyan…” – dünnyögte Manson, oldalra hajolva a légiutas-kísérőhöz. „Ezeknek itt semmi keresnivalójuk nincs.”
A légiutas-kísérő udvariasan, de határozottan válaszolt:
„Elnézést, uram, de Mrs. Cleo Brown és gyermekei jegyei ide szólnak. A beosztásuk hivatalos és végleges.”
Manson megvetően húzta össze a szemöldökét. A nő kinézete – gyűrött kabát, elfáradt tekintet – nem illett az ő szűkre szabott világképébe. Ahogy teltek a percek, egyre többször hallatszottak a gúnyos megjegyzései: „Talán ez egy jótékonysági sorsolás volt?” vagy „Remélem, nem sírnak végig tízezer métert…”
Mrs. Brown nem reagált. Egyik gyermekét mesével szórakoztatta, a másiknak meleg teát öntött, harmadikat betakarta.
Aztán megszólalt a hangosbemondó. A kapitány hangja barátságosan, de szokatlan határozottsággal csendült fel:
„Hölgyeim és uraim, egy különleges utas van ma köztünk. Szeretném megköszönni Mrs. Cleo Brownnak, aki orvosként egy kórház teljes COVID-osztályát vezette, miközben egyedül nevelte három gyermekét. A légitársaságunk az ő kitartását ismerte el ezzel az első osztályú utazással.”
Csend lett. Manson lehajtotta a fejét, miközben Mrs. Brown halkan bólintott a kapitány szavaira.
A gyermekek nem értették, mi történik, csak annyit, hogy anyjuk keze megremegett, miközben a teát kortyolgatta. Manson végül felállt, és odasétált hozzájuk.
„Mrs. Brown… kérem, bocsásson meg. És ha megengedi, a desszertjeimet a gyerekeknek adnám.”
A légiutas-kísérő mosolygott. Ez már valóban első osztály volt.