„Néni, nem venné magához az öcsémet? Öt hónapos, éhes és nagyon fáradt. Ennie kellene.”
Egy padon ültem az üzlet előtt, és gépiesen görgettem a hírfolyamomat, miközben nem figyeltem a körülöttem zajló nyüzsgésre.
Az emberek elsiettek mellettem: egyikük telefonált, másikak átszaladtak az úton anélkül, hogy rám néztek volna. Talán észre sem vettem volna semmit, ha nem hallok meg egy gyenge, de meglepően komoly gyerekhangot:
– „Néni, nem kellene magának egy baba? Vigye el az öcsémet. Csak öt hónapos, és éhen hal…”
Felnéztem, és megláttam egy hat-hét éves kislányt. Sovány volt, túl nagy kabátba burkolózva állt, kócos hajtincsek lógtak az arcába. Egy régi babakocsi mellett állt, ahonnan halk lélegzetvételek hallatszottak.
– „És anyukád hol van?” – kérdeztem halkan.
– „Fáradt… Már régóta alszik. Én adom az öcsémnek a cumisüveget. Már csak kenyerünk és vizünk van…”
– „És hol laktok?”
A kislány egy ötemeletes ház felé mutatott, amelynek lepattogzott vakolata a nyomort jelezte.
– „Ott. Tegnap hívtuk apát, de azt mondta, boldoguljunk egyedül… Nem jön el…”
Valami összeszorult a mellkasomban, mintha egy láthatatlan rugó nyomta volna össze a lelkemet. Ordítani akartam, sírni, de a kislány tekintetében olyan erőt láttam, amelyet csak az ismer, aki képes összeszorított foggal túlélni – a kisöccséért.
Együtt indultunk el. Karomba vettem a kisbabát, ő pedig mellettem jött, állandóan hátrapillantva, mintha attól tartana, hogy én is megfeledkezem az öccséről – ahogy eddig minden felnőtt tette az életében.
A lakásban sötétség uralkodott, nedvesség és dermesztő hideg. Játékok hevertek szanaszét a földön, az asztalon pedig egy üzenet:
„Bocsássatok meg, gyermekeim. Nem bírom tovább. Remélem, jön valaki, akinek szíve van, és segít nektek.”
Azonnal hívtunk mentőt, majd megérkeztek a gyermekvédelmi szolgálat munkatársai is. De én nem tudtam csak úgy elmenni…