Éppen egy esős kedd délután volt, amikor hazaértem az iskolából. A kabátom csuromvizes volt, a hajam az arcomba tapadt, és morogva dobtam le a táskámat a sarokba. Már megint veszekedtek a szüleim reggel, és valahogy egész nap cipeltem magammal ezt a feszültséget.
Nem tudom, miért mentem be a régi hátsó ajtón, amit már alig használtunk. Talán csak menekültem. A konyhába vezetett, és már épp csúsztattam volna be egy zsemlét a számba, amikor megálltam.
Megdermedtem.
Ott voltak. Nagymama és nagypapa. A régi konyhapultnál álltak, a hajópadló nyikorogva adta át nekik az emlékeit. A nagypapa hátulról átölelte nagymamát, aki a régi, virágos kötényét viselte, amit mindig csak ünnepeken vesz elő. Ő pedig lehunyta a szemét, és csak nekidőlt a férfinak, mintha a világ összes vihara nem is számítana, amíg ő ott van.
Ők nem vettek észre engem.
És akkor… valami megváltozott bennem. Mintha egy másik nyelven szóltak volna, amit én még sosem értettem. Egy nyelv, amit nem lehet megtanulni – csak megélni. A csend, a testük apró mozdulatai, a megfakult, mégis élő közelségük… ez valami más volt.
Nagypapa lehajolt, és gyengéden megcsókolta nagymama haját. Aztán súgott valamit. Soha nem tudtam meg, mit. De nagymama elmosolyodott – olyan mélyről és tisztán, hogy abban a mosolyban ott volt az egész életük.
És én ott álltam, egy ázott zsemlegombóccal a kezemben, és úgy éreztem, először láttam igazán, mit jelent szeretni valakit.