– Ez nem szakítás – mondta Igor, miközben a bőröndbe hajtogatta az ingeid. – Csak egy kis idő, hogy… letisztuljanak a dolgok.
Marina nem felelt. A nappali sarkában állt, karját keresztbe fonta, és nézte a férfit, akit tizenhárom éve szeretett. Vagy talán csak ismert? Már ezt sem tudta.
– Egy hónap. Harminc nap. Nem sok – folytatta Igor. – Egy kis tér, hogy gondolkodjunk. Megbeszéltük.
„Nem beszéltük meg. Te eldöntötted.” – gondolta Marina, de most sem mondta ki. Már nem vitatkozott, mert az is a közös élet része volt, ami valahol elveszett: a hangos szavak, a szenvedély, a harc. Most csak fáradtság volt. És csomagolás.
Három nap telt el, amióta Marina visszaköltözött az édesanyja régi lakásába, abba a két és fél szobás panelbe, ahol kamaszként arról álmodott, hogy egyszer majd boldog házasságban él. Ironikus.
A negyedik napon hívta fel a szomszéd, Irén néni. Ő lakott közvetlenül mellettük, a fal túloldalán mindig lehetett hallani a televízióját.
– Kislányom… nem akartam beleszólni, de láttam, ahogy tegnap este egy nő ment be hozzátok. Fiatal. A szobádban aludt. A függönyön keresztül láttam a táskáját az ágy mellett.
Marina egy darabig csak hallgatott.
– Biztosan csak… valami vendég – válaszolta halkan.
– Ne haragudj, de… én még sosem láttam, hogy vendég mezítláb sétál be este kilenckor, és reggel félmeztelenül kávézik az erkélyen – mondta Irén néni, aztán letette.
A hívás után Marina nem sírt. Csak leült az ágy szélére, maga alá húzta a lábait, és sokáig bámult ki az ablakon. A nap sugarai rálapultak a konyhaasztalon heverő fényképalbumra, amelyben az esküvői képeik voltak. Még mindig ott tartotta, mint valami bizonyítékot egy egykor létező igazságra.
Aztán egy levelet írt.
Nem hosszút. Nem dühöset. Csak néhány sort:
„Azt mondtad, idő kell. Kaptál időt. És közben valaki beült a helyemre.
Most én kérek valamit: hogy többé ne nevezd otthonnak azt a helyet, ahol engem lecseréltek.
Marina.”
Nem adta fel. Letette az asztalra, elment a közös lakáshoz, bejutott a kulccsal, amit még nem kértek vissza. A levelet a hűtőre ragasztotta.
És amikor kilépett az ajtón, nem nézett vissza. A lépcsőház hűvös volt, a levegőben pedig valami újnak az ígérete lebegett. Nem bosszú, nem büszkeség – csak csendes eltávolodás.
Egy házasság néha nem robban szét. Néha csak szép lassan eltűnik belőle minden, amiért érdemes lett volna harcolni.
Kisbetűs mondatrészlet:
nem harcolt már érte. nem védte. csak hagyta, hogy más átvegye a helyét, mint egy kabátot a fogason.