Úgy ment el, mintha csak egy üzleti útra indulna. Nem volt vita, nem volt előjel. Egyszerűen csak összecsomagolt, felvette a kedvenc könnyű dzsekijét – azt, amelyet én vettem neki születésnapjára –, és azt mondta:
– Elmegyek. Egy másik nőhöz. Szeretem őt.
Mosolyogtam. Hihetetlen volt. A szemem se rebbent. A lelkem abban a pillanatban annyira megdermedt, hogy a testem meg sem tudott remegni. Csak amikor becsukódott az ajtó mögötte, értettem meg, hogy minden, amit magamról tudtam – feleség, anya, az ő felesége – többé nem létezik.
Ez volt életem legüresebb pillanata, 56 évesen. A gyerekeink, Áron és Mária, már régen külföldön éltek. Saját családjuk, saját otthonuk, saját életük van.
És én? Egyedül maradtam egy néma lakásban, fogalmam sem volt, ki vagyok most.
Az első hétben csak járkáltam a szobák között egy üres pohárral a kezemben, a fülemben visszhangzott az utolsó mondata.
„Szeretem őt.” Engem nem szeretsz? Szerettél valaha egyáltalán?
Egy álmatlan éjszaka segített. Másnap felkeltem – feldagadt szemekkel, de kevésbé nehéz lélekkel. Úgy döntöttem, elutazom a régi kertembe – abba, amelyet évek óta nem látogattam. Soha nem volt idő. Soha nem volt érdekes számára. Nevetett rajta: „kár egy halott bokrot öntözni” – mondta.
A kert mentett meg. Minden egyes elvágott száraz ág után éreztem, hogy valamit elengedek. Tisztítottam a földet, mintha magamat tisztítottam volna meg a sokéves hallgatástól, félelemtől, hazug boldogságtól.
Egy nap odalépett hozzám egy idős asszony. A közelben lakott. Az időjárásról beszélgettünk. Másnap sütit hozott. Aztán meghívtam teázni. Ő lett az első igazi barátnőm az elmúlt húsz évben.
Amikor visszatértem a városba, már más ember voltam. Ugyanazzal a névvel, ugyanazzal a szemmel – de új lélekkel.
Ma, amikor ülök a kis, napsütötte konyhámban, és melegítem magamnak a kávét – nem várva senkire –, tudom:
el kellett mennie, mert nekem szabaddá kellett válnom.