Inna az ablaknál ült, és a finom árnyalatú puha fonalat tapogatta. Miért kezdett el kötni ezeket az apró zsákmányokat? Nem volt válasz. A lánya már rég felnőtt – már negyvenéves volt. Két éve özvegyült meg, és nem voltak gyermekei. Egy évvel ezelőtt újra férjhez ment, de a férje fiatalabb volt, és nem sietett családot alapítani, magának akart élni. A fia sok évvel ezelőtt elment Amerikába, és nem akart visszatérni. Az unokaöccsei felnőttek, de még messze voltak a gyermekvállalástól.
„Valószínűleg csak most szereztem be egy gyönyörű fonalat” – gondolta Inna. Csak egy gombolyagot vett – túlságosan is tetszettek neki ezek a puha, irizáló árnyalatok. Először egy mellényt akart kötni magának, de ehelyett a kezei maguktól kezdtek apró zsákmányokat kötni. Amikor elkészültek, kiderült, hogy még mindig sok fonal van. Estére megjelent egy főkötő, másnap pedig egy mellkasos nadrág és egy blúz.
Hirdetések
Elővett egy doboz gombot, és aprókat választott katicabogarak formájában. Aztán gondosan kimosta a szettet, és sóhajtott:
— Úgy hagyom el ezt az életet, hogy az unokáimat nem tartanám a karjaimban…
Kiterítette a kötött holmikat egy frottírtörülközőre, és arra gondolt: „De valahol van egy baba, akinek nagyon szüksége van erre.”
Inna fogta a laptopját, és elkezdte keresni a városban a babaotthonokat. Olvasott, becsukta a fedelet, és elment a boltba. Vett még fonalat – ezúttal kék árnyalatúakat. Kötött egy szettet egy fiúnak. Aztán tíz pár bokacsizmát és ugyanannyi meleg sapkát. Minden darab egyedi volt, a maga színében.
Amikor bevitte a holmikat a babaotthonba, egy alkalmazott fogadta:
— Igazolás nélküli holmikat nem fogadhatunk el. Jobb lenne, ha pelenkát is hoznál, azokra mindig szükség van.
Inna ott állt, és könnyeivel küszködve nézte.
– Rendben – enyhült meg a nő. – Majd valahogy elintézzük. Menjünk, próbáljuk fel őket.
Bokacsizmát húzott a babák apró lábára, sapkát tett rájuk, és simogatta érzékeny arcukat.
Amikor hazaért, Inna találkozott a férjével. A férfi későn ért haza a munkából, és megkérdezte, hogy telt a napja.
– Kötöttem csizmákat a babaháznak – mondta halkan. – És azt mondták, hogy pelenkára van nagyobb szükség…
A férj bólintott:
– Nos, akkor főzünk egy kis krumplit, és holnap veszünk pelenkát.
Miközben a nő zöldségeket pucolta, a férj elgondolkodva mondta:
– Nem valószínű, hogy örökbe fogadhatnak minket, már elmúltunk hatvanan…
– Igen – sóhajtott Inna. – De segíthetsz, gyere, köts nekik dolgokat.
– Megtudtam, hogy vannak világos hajú ikrek, egy fiú és egy lány. Majdnem kétévesek. Azt hiszem, a kosztümöd pont jó lesz nekik.
– Meglátogathatjuk őket?
– Elintézem.
Így önkéntesek lettek. Inna új kosztümöket, csizmákat és meleg zoknikat kötött. Az ikrek nyúltak feléjük, „mamának” és „papának” szólították őket.
De egy nap, amikor megérkeztek, nem találták meg őket.
– Örökbe fogadták őket – mondta boldogan az alkalmazott. – Találtak egy családot, és egyszerre mindkettőjüket elvitték. El tudod képzelni, látták a fotóikat a kötött öltönyökben, és úgy döntöttek, hogy ez egy jel. Sokáig tartott a papírmunka, de ma reggel hazavitték a kicsiket.
Inna ott állt, és összeszorította az ujjait.
– Miért sírsz? – A férje megölelte. – Örülnöd kellene.
Este a lánya felhívott:
– Anya, jöhettek apával? Segítségre van szükségem.
– Elromlott a csap? Megint elárasztanak minket a szomszédok?
– Nem, a kiságyat össze kell szerelni. Gyere, és menj be a kulcsaiddal.
Amikor beléptek a lakásba, házi koszt illata fogadta őket. Bekapcsolták a híreket, Inna és a férje leültek a kanapéra. Hirtelen a férje gyengéden megbökte az oldalát.
Felemelte a fejét – és megdermedt.
A vő az ajtóban állt két gyerekkel a karjában. A gyerekek ugyanolyan kötött öltönyökben és tornacipő alakú bokacsizmában voltak.
— Nem is tudom, hogyan mondjam… — kezdte a vő. — Most már unokáitok vannak.
A lány kiszaladt a konyhából:
— Anya, apa, ismerkedjetek meg! Ők Tanya és Volodenka. Láttam a fotójukat a „Gyermekek várnak” weboldalon, és megmutattam Dimának. És ő azt mondta: „Visszük őket.”
A gyerekek örömteli kiáltásokkal rohantak Innához, átölelték a lábait, apró tenyereiket kinyújtva:
— Anya! Anya!
Könnyek patakzottak az arcán. Átölelte őket, és gyengéden ismételgette:
„Nem, kedveseim, én vagyok a nagymamátok… Baba.”
„Baba! Baba! Baba!” – kiáltották örömmel a gyerekek.
A férj nevetett:
„Miért sírtok most? Vennetek kellene még gyapjút.”