Anna soha nem volt az a nő, aki jelenetet rendez az utcán. Mikor egy péntek délután meglátta a férjét, Gábort, amint egy kávézó teraszán nevet egy húsz évvel fiatalabb, láthatóan hozzá bújó nő társaságában, nem csapta le a táskáját, nem sírt, nem hívta fel. Csak megállt egy pillanatra, mint aki levegőt vesz, és továbbment.
Nem szólt róla senkinek. Aznap este is úgy vacsoráztak, mint máskor. Gábor mesélt a munkahelyi gondokról, ő pedig bólintott, mosolygott, kérdezett. Aztán jött a csend.
Az első nap csendes volt. A második napon elment fodrászhoz. A harmadikon kivett szabadságot. A negyediken bevásárolt, különös gonddal. Az ötödik napon meghívta Gábort vacsorára. Otthonra. Ketten. „Különleges este lesz” – írta neki üzenetben.
Az asztal gyertyafényben úszott. Háttérben halk zongora szólt. A konyhából illatok szálltak, amelyek emlékeket idéztek: az első randevújukat, a nászútjukat Toszkánában, a régi nyári estéket.
Gábor zavarban volt.
— Micsoda alkalom? — kérdezte.
Anna mosolygott.
— Csak meg akartalak lepni.
Vacsora közben sem említette a látottakat. A desszert után viszont, amikor Gábor már érezte, hogy valami készül, Anna felállt, és letett egy borítékot elé.
— Ez mi? — kérdezte a férfi.
— A válaszom — felelte.
Gábor kinyitotta. Egy fotó volt benne. Ő, a fiatal nő, és a kávézó.
— Tudtam, hogy észreveszel minket — szólalt meg egy hang a szoba másik sarkából.
A fiatal nő lépett elő. Anna halkan nevetett.
— Ő Lilla. A pszichológusod lánya. Aki gyakorlati anyagot készít családi dinamikából. Megkért, hogy segítsek. És téged választottalak… mert te voltál az egyetlen, akiről tudtam, hogy reagálni fogsz.
Gábor arca elsápadt.
— Várj… ez egy teszt volt?
— Nem. Egy tükör. Amit végre nem én tartottam eléd, hanem te magadnak. És amit láttál benne, az téged is meglepett, ugye?
kisbetűs mondatrészlet: nem dühöngött, hanem megfigyelt
NAGYBETŰS MONDRÉSZLET: EZ NEM VOLT TESZT, HANEM TÜKÖR