Az utas panaszkodott egy nőre gyerekekkel az első osztályon – de a pilóta szavai a repülés végén mindent megváltoztattak.
A járat Párizsból tartott Tokióba, tizenkét órás repülés, telt ház. Az első osztályon csendes elegancia uralkodott: üzletemberek, diplomaták, visszafogott fények és poharakban gyöngyöző pezsgő. A harmadik ülésnél azonban megtört a rend.
Egy fiatal nő két kisgyerekkel – egy kislánnyal és egy kissráccal – helyet foglalt a prémium kabinban. A gyerekek nem voltak hangosak, csak… gyerekek. A lány időnként dúdolt, a fiú ujjával dobolt az ablakon. A nő próbálta őket csitítani, de látszott rajta, hogy kimerült.
Két sorral mögöttük egy jól öltözött férfi, akinek zakójából Rolex kandikált elő, a harmadik óra után odahívta a légiutas-kísérőt.
— Nézze, ez az első osztály — mondta irritáltan. — Vannak bizonyos elvárások. Talán ők… máshova illenének.
A stewardess udvariasan bólintott, de semmit nem tett. A nő lehajtotta a fejét. Szégyen és fáradtság rajzolta ki arcára a vonásokat.
A repülés végén, mikor a gép gurult a tokiói kifutópályán, megszólalt a hangosbemondó. A pilóta személyesen szólt az utasokhoz:
— Tisztelt utasaink! Köszönjük, hogy velünk repültek. Mielőtt kiszállnánk, szeretnék elmondani valamit. Ma a 7A ülésben utazott velünk egy hölgy, akitől sokan furcsállhatták, hogy két kisgyermekkel az első osztályon ült. Nos, ez a nő nem véletlenül volt itt. A férje, a gyerekek édesapja, a mi repülőtársaságunk egyik pilótája volt. Három hónappal ezelőtt vesztette életét egy humanitárius küldetés közben.
Ez az utazás az utolsó útja, amit neki köszönhetnek — ő biztosította számukra ezt a jegyet. Ő akarta így. Hogy az utolsó útjuk vele kezdődjön… és nélküle folytatódjon.
Kérem, gondoljanak erre, amikor legközelebb megítélnek valakit a helye alapján.
Az ember nem az üléskategóriától lesz első osztályú, hanem attól, amit a szívében hordoz.
A csend nehezebb lett, mint bármelyik turbulencia. A férfi a Rolexszel lesütötte a szemét. A nő felnézett, nem mondott semmit. Nem is kellett.