Egy üveg bor, két könnyes éjszaka és három sikertelen kísérlet után, hogy töröljem a meghívót – végül csak bámultam a nevemet a hófehér borítékon.
“Kedves Nóra! Szeretettel meghívunk az esküvőnkre…”
Zsófi és Gábor. A legjobb barátnőm és az exem. Az a kettő, akikről azt hittem, sosem árulnának el. Hát, mégis.
Tavaly még együtt nyaraltunk, hárman. Akkor még nem tudtam, hogy az árulás már elkezdődött.
Zsófi a vállamon sírt, ha veszekedtem Gáborral. Aztán amikor szakítottunk, “csak véletlenül” kezdtek többet találkozni. Két hónap múlva párként posztoltak.
És most meghívnak az esküvőjükre?!
Először nevettem. Aztán sírtam. Végül döntöttem:
Elmegyek. Mosolyogva. De nem üres kézzel.
Az esküvő napján, mikor beléptem a tóparti rendezvénysátorba, mindenki megbámult. Egyedi tervezésű ruha, magabiztos lépteim, és valami a szememben, amitől Zsófi arca lefagyott.
A szertartás után, mikor a koccintásra került sor, odaléptem az ifjú párhoz.
– Kívánok nektek boldogságot – mondtam halkan. – De mielőtt felemelném a poharam… lenne egy kis meglepetésem.
A kezembe vettem a mikrofont. A DJ leállította a zenét. Mindenki felém fordult.
– Tudjátok, az életben a legnehezebb lecke az, amikor azok árulnak el, akiket a legközelebb engedtél magadhoz. De ma nem bosszút hoztam, hanem igazságot.
Zsebre vágtam a telefonom, és csak ennyit tettem hozzá:
– Zsófi, emlékszel, amikor azt mondtad, “soha nem bántanál meg”? Mégis megtetted. És Gábor… te csak az árnyékomat kaptad meg. A fényemet elvitted, de a legszebb részem nélküled ragyogott fel.
Majd odasétáltam az új barátomhoz – egy sikeres, intelligens férfihoz, akivel nemrég ismerkedtem meg. Megfogtam a kezét.
És elhagytuk a sátrat.
Aznap este nem a menyasszony ruhájáról beszélt mindenki.
Hanem arról, hogyan sétáltam ki emelt fővel – és tanítottam meg nekik, mit jelent az önbecsülés.