Amikor Valentina feleségül ment Artjomhoz, még csak huszonkét éves volt. Fiatal, ragyogó, nagy szemekkel és egy olyan otthonról álmodozik, amely friss piték, gyerekek nevetésétől és vigaszától illatozik. Hitte: ez az ő sorsa. Idősebb volt, visszafogottabb és szótlanabb – de a hallgatásában támogatást érzett. Akkor így tűnt neki.
Az első napoktól kezdve az anyósom óvatosan fogadott. A tekintete mindent elárult: „Nem vagy ellenfél a fiamnak.” Valja mindent megtett – takarított, főzött és alkalmazkodott. De még mindig nem az igazi. Vagy a borscs túl folyós, vagy a ruhák rosszul vannak kiteregetve, vagy túl gyakran néz szeretettel a férjére. Idegesítő volt.
Artjom hallgatott. Olyan családban nőtt fel, ahol anyja szava törvény volt. Nem vitatkozott vele, de Valja tűrte. Még akkor is, amikor gyengének éreztem magam, amikor elvesztettem az étvágyamat, és már az ágyból való kikelés is nehézkes volt, mindent a fáradtságnak tulajdonítottam. Soha nem gondoltam volna, hogy gyógyíthatatlan gonoszság növekszik benne.
A diagnózis hirtelen jött. Késői szakasz. Működésképtelen. Az orvosok a fejüket rázták. Azon az éjszakán Valja a párnájába sírt, elrejtve fájdalmát a férje elől. Reggel újra mosolyogtam, ingeket vasaltam, levest főztem, és hallgattam anyósom nyafogását. És Artjom egyre idegenebbé vált. Tekintete már nem a lány szemét kereste, hangja hidegen csengett.
Egy nap az anyósa odament hozzá, és halkan így szólt:
– Fiatal vagy, hosszú élet áll előtted. És ezzel az asszonnyal… ő csak egy teher. Miért kell neked egy ilyen? Vidd el a faluba, Dunya nénihez. Csend van ott, senki sem fog ítélkezni feletted. Lesz egy kis pihenésed. És akkor új életet kezdesz.
Nem válaszolt. De már másnap csendben összeszedte a holmiját, besegítette a kocsiba, és elvitte mélyen vidékre, oda, ahol az utak véget értek, és lassan telt az idő.
Valja egész úton hallgatott. Nincsenek kérdések, nincsenek könnyek. Tudta az igazságot: nem a betegség ölte meg, hanem az árulás. Családjuk vége, szerelmük, reményeik – minden összeomlott abban a pillanatban, hogy beindította a motort.
– Csend lesz itt – mondta, miközben kipakolta a bőröndöt. – Jobban fogod érezni magad.
– Visszajössz? — suttogta a lány.
Nem válaszolt. Csak röviden bólintott, és elment.
A helyi asszonyok hoztak élelmet, Dunya néni néha benézett, hogy megnézze, él-e még. Valja hetekig feküdt ott. Aztán hónapok. Felnéztem a mennyezetre, hallgattam az esőcseppek kopogását a tetőn, és láttam az ablakon keresztül, hogyan hajladoznak a fák a szélben.
De a halál nem sietett.
Három hónap telt el. Hat. És egy nap egy mentős érkezett a faluba. Fiatal, kedves tekintettel. Elkezdte látogatni, infúziókat tett fel neki, és babrált a gyógyszerekkel. Valja nem kért segítséget – egyszerűen nem akart többé meghalni.
És csoda történt. Először csak egy kicsit – kikelt az ágyból. Aztán kiment a verandára. Aztán elértem a boltot. Az emberek meglepődtek:
– Visszatérsz az életbe, Valjusa?
– Nem tudom – felelte a nő. – Csak élni akarok.
Egy év telt el. Egy nap egy autó érkezett a faluba. Artjom kijött belőle. Szürke, feszült, papírokkal a kezében. Először a szomszédokkal beszélt, majd bement a házba.
Valentina a verandán ült, egy pokrócban, egy csésze teával a kezében. Rózsás, élénk, tiszta szemekkel. Megdöbbent.
– Élsz… élsz?
Nyugodtan nézett.
– Vártál valami mást?
– Azt hittem, te…
– Meghalt? – fejezte be a lány. – Igen, majdnem. De ezt akartad, ugye?
Néma maradt. A csend hangosabban beszélt a szavaknál.
– Nagyon el akartam menni. Abban a házban, ahol beázott a tető, ahol a kezem lefagyott a hidegtől, ahol senki sem volt a közelben – meg akartam halni. De minden este jött valaki. Valaki nem félt a hóvihartól, és nem várt hálát. Csak a dolgát végezte. És te elhagytál engem. Nem azért, mert nem tudott ott lenni, hanem mert nem akart.
– Össze vagyok zavarodva – suttogta. – Anya…
– Anya nem fog megmenteni, Artyom – szólt Valja halkan, de határozottan. – Sem Isten előtt, sem önmagam előtt. Vigye magával a dokumentumait. Nem fogsz örökséget kapni. A házat arra az emberre hagytam, aki megmentette az életemet. És te eltemettél engem. Az élet során.
Artjom lehajtott fejjel állt, és csendben odament az autóhoz.
Dunya néni a küszöbéről figyelte az eseményeket.
– Menj, fiam, és ne gyere vissza!
Este Valentina az ablaknál ült. Csend van az ablakon kívül. Belül béke van. Arra gondolt, milyen furcsa az élet: néha nem betegségben, hanem magányban halunk meg. És felépülünk az egyszerű emberi figyelemnek, egy meleg szónak és azoknak a törődésének köszönhetően, akiket nem is kértünk.
Egy hét telt el Artjom távozása óta. Nem szólt semmit – csak elment. Valentina nem sírt. Mintha valami fontos eltört volna benne – a szívének az a része, ahol még mindig pislákolt a szerelme iránta. Csak mély csend maradt, mint egy erdőben zivatar után, amikor minden elült, de a vihar érzése még nem múlt el. Azzal a gondolattal élt: a múlt mögötte van – a szerelem, a házasság és az árulás.
De a sors másképp rendelte.
Egy nap egy idegen jelent meg a verandán – fekete kabátban, kezében egy kopott aktatáskával. Nem egy mentős volt, hanem egy fiatal közjegyző a regionális központból. Megkérdezte, hogy itt lakik-e Valentina Mezentseva.
– Én – felelte óvatosan a lány.
A közjegyző félénken átnyújtott egy mappát a dokumentumokkal.
– Van… akaratod. Az édesapád elhunyt. A papírok szerint te vagy az egyetlen örököse egy lakásnak a városban és egy bankszámlának. Nagy összegre van szükség.