– Igaz, hogy az anyukád takarította tegnap az öltözőnket? – kérdezte kaján mosollyal Balázs, miközben az osztály éppen csendben ült, várva a tanárt.
Nevetés. Gúnyos tekintetek. Lenézés.
Zsófi csak nyelt egyet. Nem sírt. Nem szólt vissza. Nem szaladt ki a teremből, mint néhány éve tette volna. Most már nem volt ugyanaz a kislány.
Tudta, honnan jött. Tudta, mit jelent reggel fél ötkor kelni, hogy segítsen édesanyjának kisikálni az iskolai mosdókat, mielőtt még a többi diák belépne. De tudta azt is, hogy a kemény munka, az alázat, az elszántság többet ér, mint egy apu pénzén vett márkás cipő.
Aztán meghallotta: fogadás megy róla a suliban. Hogy vödörrel jön-e a szalagavatóra, vagy egy régi Ikarus busszal.
Nevettek rajta.
Ő pedig döntött.
Anyukája titokban három műszakot vállalt, Zsófi pedig egy ösztöndíjpályázaton vett részt, amit kevesen ismertek. Meg is nyerte. A fődíj: egy estélyi ruha, sminkes, fodrász – és egy fehér limuzin sofőrrel, amely a szalagavatóra vitte a nyertest.
A bál estéjén a suli előtt tömeg gyűlt össze. A kapuhoz gördült egy fényesen csillogó, hófehér limuzin. Az emberek tátott szájjal nézték. Mikor a sofőr kinyitotta az ajtót, először senki sem tudta, ki száll ki.
A lány haja elegáns kontyban, ruhája olyan volt, amit csak filmeken látni. Magabiztosan lépett ki a kocsiból. És csak akkor, amikor végigvonult a vörös szőnyegen, tudatosult mindenkiben:
Zsófi volt az. A „takarítónő lánya”.
Csend lett. Még Balázs is csak nézett, mint akinek kiütötték az arckifejezését.
Zsófi végigsétált a teremben, és csak ennyit mondott egy mosollyal:
– Tudjátok, néha a legnagyobb tisztaság a szívből jön. És azt nem lehet pénzen venni.
Aznap este ő lett a bálkirálynő. Nem a ruhája miatt. Hanem mert mindenki látta végre azt, amit addig csak ő tudott magáról: az igazi érték belül van.