Emily halat és sült krumplit sütött a konyhában, amikor váratlanul kopogtak az ajtón. A küszöbön Margaret Wright állt – az anyósa, a szokásos szigorú arccal, mosoly nélkül, átható tekintettel.
– Nem teázni jöttem – mondta hidegen, és anélkül lépett be, hogy meghívásra várt volna. – Ez fontos.
– Mi az? – Emily egy konyharuhába törölte a kezét, és erőltetett mosolyt erőltetett az arcára.
– Charlotte és Daniel az esküvő után nálam laknak – mondta Margaret nyersen. – Túl kicsi a lakás – hárman már túl sokan. A nagymama régi lakása üresen áll. Hadd költözzenek be.
– Nem. Mindezek után… egyáltalán nem – vágott vissza Emily, keresztbe fonta a karját.
– Mit tettem én valaha is veled? – Margaret hangja őszintén zavartnak tűnt, mintha tényleg nem értené.
Emily még mindig emlékezett arra, milyen gyötrődött Charlotte esküvője miatt alig egy hónappal ezelőtt. Törte a fejét ajándékötleteken – mindig is azt gondolta, hogy közeliek voltak, szinte barátok. Biztos volt benne, hogy az elsők között lesznek a meghívottak, különösen mivel Charlotte kölcsönkért tőlük 500 fontot az ünneplésre.
„Ne lepődj meg, ha egyáltalán nem hívnak meg minket” – jegyezte meg akkor szárazon a férje, James.
„Ne butáskodj. Te vagy a testvére – természetesen meghívnak minket” – válaszolta, még mindig reménykedve.
Emily még a legszebb ruháját és cipőjét is elővette, várt. Reménykedett. De ahogy közeledett az esküvő, nem érkezett meghívó – sem Charlotte-tól, sem Margarettől. Három nappal korábban rádöbbent a fájdalmas igazság: szándékosan hagyták ki őket.
Könnyek szöktek a szemébe, miközben visszatette a ruhát a szekrénybe. James, aki mindig rendíthetetlen volt, csak megvonta a vállát. „Legalább lefekszem egyet a hétvégén” – csak ennyit mondott.
Két nappal az esküvő után Margaret felhívott, és azt mondta, beugrik. Emily úgy döntött, hogy egyenesen szembeszáll vele.
– Miért nem hívtak meg minket?
– Hát… csak fiatalokat szerettünk volna. Harmincas éveidben jársz – motyogta Margaret nem meggyőzően.
Emily majdnem elhitte neki – egészen addig, amíg össze nem futott Margaret nővérével a boltban. – Az esküvő tele volt idős rokonokkal – még távolikkal is! – mondta a nő. – Miért nem voltál ott?
Emily égett a szégyentől – nem magáért, hanem azokért, akik nem tudtak családtagok lenni, amikor számított.
Otthon mindent elmesélt Jamesnek. James azt javasolta, hogy hívja fel az anyját.
– Margaret, mondd meg őszintén – miért nem hívtak meg minket? – kérdezte Emily. – Ne hazudj. Épp most beszéltem a nővéreddel. Ő mondta el, kik voltak ott.
– Charlotte-tal úgy döntöttünk, hogy csak azokat hívjuk meg, akik valami értékeset tudnak hozni – válaszolta Margaret hűvösen. – Ajándékok, kapcsolatok – ilyesmi.
– Nem volt elég értékes az 500 font, amit Charlotte-nak kölcsönadtunk?
– Csak visszakérnéd. Ha ajándékba adtad volna… nos, az más lett volna.
Emily alig ismerte fel az előtte álló nőt. Számukra ő és James semmik voltak?
Két hét telt el. Margaret újra megjelent – bejelentés nélkül, bocsánatkérés nélkül.
– Csak ott áll a lakásod, és az ifjú párnak helyre van szüksége – mondta színlelt aggodalommal.
– Nem a tiéd. Üresen marad. Semmibe sem kerül – csattant fel Emily.
– Miért vagy ilyen keserű? Mi család vagyunk.
– Család? Csak akkor emlékeztek ránk, amikor kényelmes. Azelőtt láthatatlanok voltunk – remegett Emily hangja a dühtől.
– Mit tettünk *valójában* veled?
– Tényleg nem látod? – Emily keze ökölbe szorult. – Megaláztál minket. Nem törődtél velünk. És most a kulcsokat akarod? Charlotte egyáltalán tervezi, hogy visszafizeti a pénzt?
– Tartsd meg a lakást, egy fillért sem fogsz kapni – gúnyolódott Margaret. – Gondold meg jól.
Emily felkapott egy teáscsészét, és Margaret arcába öntötte a vizet.
– James, mondj már valamit! – sikította Margaret, és az ingujjával törölgette az arcát.
– Hívd fel azokat, akik a „fontos” vendéglistádon szerepelnek – mondta nyugodtan James. – Hadd segítsenek neked.
Margaret további szó nélkül megfordult, és kiviharzott, becsapva maga mögött az ajtót.
Néha a legnehezebb lecke az, hogy megtanuljuk, nem mindenki, aki a véredből szárad, érdemel helyet az életünkben.