Én beszélek:
– Akkor miért fújod az orrod buborékokba? A nagymama valószínűleg elment a boltba, és hamarosan visszajön.
És ordít és remeg.
Olyan kicsi, olyan szomorú – nem tudom leírni.
– Mi a neved?
– Ro-o-o-ma…
– Melyik lakásból származol?
– A tizennyolcadiktól…
És a tizennyolcadik számú lakásban új bérlők vannak, még nem ismerem őket.
Odatelefonáltam – csend.
Ugye, nem hagyhatsz egy síró gyereket a lépcsőn?
„Menjünk” – mondom –, „Rómát meglátogatni.” És hagyunk egy üzenetet a nagymamának az ajtóban.
Hazajöttünk.
Miközben a férjem szórakoztatta, írtam egy üzenetet: „Roma a 28-as lakásban van.”
Lement, és bedugta az ajtó repedésébe.
Visszajövök, Roma már gurítja az autókat a padlón a felnőtt fiammal, minden rendben van.
Megmostam, és megkérdeztem:
– Kérsz egy kis borscsot?
– Akarat.
Felfaltam egy tányér borscsot, de csak a kanál látszott ki.
– Második fogásnak káposztatekercsek. Meg fogod tenni?
– Akarat.
Az étvágy irigylésre méltó, nem lehet hibát találni benne.
Két káposztatekercset ettem meg egy ülésben.
– Kompót vagy gyümölcslevet kérsz?
– Kérek egy teát.
Az arcom kissé megnyúlt, mert amikor 5 éves voltam, és kompót vagy gyümölcslé volt otthon, senki sem kényszerített volna teázásra.
RENDBEN.
Ülünk, teázunk gofris süteménnyel, Roma a férjemmel beszélget.
Megbeszéltük az összes tisztán férfias kérdést: milyen márkájú autók vannak, milyen sebességet érnek el, és egyéb fontos dolgokat.
Megjött az anyám.
Elmagyarázom neki a vendég megjelenését.
Anya azt mondja:
– Furcsa. Van egy körülbelül te korú lány, aki a 18-as lakásban lakik.
Nem láttam ebben semmi furcsát.
Egy negyvenéves lány könnyen lehet nagymamája egy ötéves unokának, ki állíthatná meg?
Anya elég meggyőzőnek találta az érvemet, és sietett is szórakoztatni a vendéget.
Előhúzott egy doboz játékot, és elkezdtek szórakozni.
Körülbelül egy óra múlva megszólal a csengő.
Kinyitom az ajtót, és egy velem egykorú lány áll a küszöbön (őszintén szólva jóval ötven felett – köszönöm, kedves anya).
– Szia – mondja. – Épp most jöttem haza a munkából, és egy cetli volt az ajtómon. Lehet, hogy rossz lakást választottál?
Már az is megijesztett, hogy hazajött a munkából.
Az pedig, hogy a Roma név semmit sem jelentett neki, teljesen letért a helyes útról.
– Eltévedt már valaha az unokád? – kérdezem.
„Még nincsenek unokáim” – válaszolja.
Így. A kirakós nem áll össze.
Visszamegyek a szobába.
Ott mindenki szorgoskodik: anya kockákat pakol egy dömperbe, a férje kötelet köt a dömperre, a szállítási osztály vezetője, Roma pedig mindenkinek utasításokat ad.
„Roma” – mondom –, „melyik lakásból való?”
– A tizennyolcadiktól – válaszolja Roma anélkül, hogy felnézne a rakodási és szállítási folyamatból.
– Ismered ezt a nénit?
Roma megfordul, rápillant a 18-as lakás tulajdonosára, közömbösen nemet mond, majd visszatér a dolgához.
– És nem ismer téged – mondom. – Bár a tizennyolcadik számú lakásban lakik.
A rakodó és a dömperautó-sofőr megdermednek, és meglepetten néznek Rómára.
„Nem él” – nyugtat meg minket Roma, és megpróbálja folytatni a játékot.
Mindenki némán néz Romáról egy velem egykorú lányra.
– A tizennyolcadik szám alatt lakom – motyogja félelemmel. – De ez nem az én fiam, őszintén szólva, nem az enyém.
Megértem, miért fél annyira: anyukámnak olyan arca van, mintha mindjárt rávágna egy kockát, és elütné egy dömperrel.
„Állítsd le a játékot!” – mondom, és leülök a földre Roma mellé. – Kezdjük az elején. Honnan jöttél meglátogatni a nagymamádat?
– Szentpétervárról.
– Tudja a szentpétervári címét?
Megadja a címet: utca, ház, lakás.
– Tudod a nagymama címét?
Megnevezi a nagymamája címét, és a kirakós összeáll.
A kis démon a barátaival szaladgált az udvarán, és játék közben csendben átmentek a szomszéd udvarra.
Aztán a barátok hazaszaladtak, és hősünk is hazament. Mit keresett egyedül az utcán?
A házak tipikusak, mint két borsó egy hüvelyben.
A nagymamája háza helyett hozzánk jött.
Kopogott az ajtón, de senki sem nyitotta ki.
Megijedt és sírni kezdett.
Ennyi az egész.
Jó, sokáig tartó emlékbe adták Rómának az autót, egy nyalábnyira felkapták és elvitték a nagymamához.
Ami valószínűleg már teljesen szürke, ha egyáltalán él.
Átrohanunk a szomszéd udvarba.
Egy hangot hallunk a távolból, amint gyengéden szólítja:
– Róma! Romaaa! Román!
Fussunk e hang felé.
Egy velem egykorú, halálra rémült nőt látunk (miután megünnepelte a 60. születésnapját, még nem hervadt el minden csokor).
– A tiéd?
– A miénk!
És zokogva egyszerre a mellkasunkra veti magát.
Megnyugtattak, elmagyarázták a helyzetet, és nevettek.
Nagymama ideges nevetést hallatott, be kell vallanom.
És Roma, hop-hny, új autója van, miért kiabáltok mindannyian, nem hagyjátok, hogy az ember a játékra koncentráljon.
Nagymama annyira hálás volt, hogy sietve visszavonultunk, mielőtt teljesen darabokra hullott volna.
Megfordulunk, és halljuk, ahogy ezt mondja:
– Roma, menjünk gyorsan ebédelni, éhes vagy.
– Már ettem – válaszolja Roma, miközben végigsiklik az autójával az aszfalton.
– Már evett – erősítem meg, és megfordulok. – Első, második és tea.
– Nos hát, nos! – meglepődik a nagymama. – Olyan rosszul eszik, hogy még egy kanál levest sem lehet beleerőltetni.
Csodálkozva felvonom a szemöldököm, eszembe jutnak Roma befalt adagjai, mire végre elfordul a géptől, és ránk kiált:
– Viszlát! Holnap újra jövök!