A szoba teljes csendjében egy rövid sípoló hang hasított át a sötétségen: a telefon képernyője kék fényt vetített a mennyezetre. Hajnali két óra volt. Larisa az éjjeliszekrény felé nyúlt, abban a reményben, hogy nem ébreszti fel a férjét. Túl késő: Viktor már ült, tágra nyílt szemekkel, a homályba bámulva.
– Ki tud ilyenkor írni? – lihegte, rekedt hangja elárulta a kínt, amit igyekezett leplezni.
Hirdetések
A hangjában aggodalom csengett, ami megbénította Larisát. Rettegett a választól, a lány azonnal érezte. Szótlanul megdöntötte a képernyőt, hogy a férfi láthassa a legújabb értesítést. Egy körülbelül tízéves fiú képe jelent meg a képernyőn: világos haj, szeplők, és az a mosoly… egy furcsán ismerős mosoly, szinte fájdalmas volt ránézni.
Viktor elsápadt. Az éjszakai lámpa szórt fényében arca megdermedt, minden érzelemtől elfátyolodott.
– Honnan… honnan szerezted ezt? dadogta, és a torka összeszorult.
– Mindent tudok, Vitya – mormolta Larisa nyugodt, szinte távolságtartó hangon, mintha magában beszélne. Tudok Kirillről. Nadiának Nyizsnyijben. A pénzért, amit minden hónapban küldtél egészen a tavalyi évig.
Olyan nyugodt volt a hangja, hogy nyugtalanító volt. Így beszélünk, amikor elfogadtuk a szenvedésünket, amikor már csak a tények megállapítása van hátra.
– Hadd fejezzem be – mondta halkan, és eltolta magától a férfi felé nyújtott kezét. Tudom a keresztnevét, tudom, hogy márciusban született, korán. Hogy ki nem állhatja a citrusféléket, hogy fociról álmodik. Azt is megtudtam, hogy az édesanyja már nincs itt, mivel tavaly meghalt rákban.
Viktor dermedten állt, a semmibe bámulva, ujjai idegesen piszkálták a borító szélét – árulkodó régi rángatózás.
– Mióta tudsz te mindezt?
– Három év – válaszolta a nő habozás nélkül. Ne feledd, elfelejtetted a mobiltelefonodat az előtt a híres utazás előtt. Ő írt neked. Olvastam… Nem tudtam uralkodni magamon.
Újra látta magát azon a napon, ahogy remegve görgeti az üzeneteket, minden egyes leleplezésnél levegő után kapkodva, gépiesen kevergetve egy csésze jeges teát a konyhában.
– De miért maradtál hallgatva egész idő alatt?
– Mit kívántál volna? Egy botrány? Egy válás? Akkoriban a lányunk érettségizett. Stabilitásra volt szüksége. Nem tudtam mindent összetörni.
– Bocsásson meg… – A hangja remegett. Azonnal el kellett volna mondanom az igazat, de… féltem.
– Mitől fél? Hogy nem bírom a sokkot? Menjek? Vitya, huszonöt éve ugyanazt az életet éljük. Komolyan azt hitted, hogy ezt nem bírom elviselni?
Lehajtotta a fejét, képtelen volt válaszolni.
— Mit csináljunk most? végül megkockáztatta.
– MOST? – ismételte Larisa, a fotóra pillantva. Most el kell mennünk érte.
– Micsoda?! Viktor döbbenten robbant fel. Ezt egyik napról a másikra nem lehet eldönteni!
– Ő a fiad. Elvesztette az édesanyját. Majdnem egy éve él egy otthonban. Komolyan azt hiszed, hogy hagyom ezt a gyereket család nélkül felnőni?
– És Katia? Hogyan fogunk mindent elmagyarázni neki?
– Elmondjuk neki az igazat. Felnőtt ember, meg fogja érteni.
Amit Larisa nem említett, az az volt, hogy már hónapok óta beszélt erről a lányukkal. Hogy valójában Katia ragaszkodott hozzá, hogy megtalálja a bátyját. Hogy ő volt az, aki felbérelt egy magánnyomozót Kirill felkutatására.
– Mi van, ha nem akar minket? Mi van, ha elutasít?
– Majd megvárjuk. Amíg csak kell.
Viktor a feleségére nézett. Új erőt fedezett fel benne, a fájdalom és az idő szülte bölcsességet. A lány, akivel huszonöt évvel ezelőtt találkozott, olyan nővé vált, aki képes a sebet szerelemmé változtatni.
Ez alatt a három év alatt Larisa nemcsak hogy túltette magát az áruláson, de megtanulta úgy szeretni ezt a gyermeket, mint a sajátját. Szinte hihetetlennek tűnt számára.
– De miért szeretsz még mindig engem? – kérdezte, szinte akarata ellenére.
Halkan felnevetett:
– Mert igazad van. A félelmeiddel, a gyengeségeiddel, sőt, még a titkaiddal is. Gyerünk, aludj már! – lehelte, miközben a férfi vállát simogatta. Holnap minden erőnkre szükségünk lesz.
– Minek?
– Mert Nyizsnyij Novgorodba megyünk. Már felvettem a kapcsolatot az árvaház igazgatójával.
Viktor tiltakozni akart, de a lány már a másik oldalára fordult, és a paplanba burkolózva feküdt. Gyorsan megnyugodott a légzése. Mint mindig, a nő egy szempillantás alatt elaludt, míg a férfi ébren feküdt, nyitott szemmel a sötétben, és az imént megváltozott életén elmélkedett.
Másnap reggel Katia keltette ki őket az ágyból:
– Anya, apa, már összepakoltam a cuccaimat! Egy óra múlva ott leszek!
— Üzleti? Viktor motyogta félig ébren.