Helen egy gyors puszival az arcára kísérte férjét, Jamest, mielőtt becsukta maga mögött az ajtót. Lassan felsóhajtott, hálás volt egy pillanatnyi nyugalomért. A előtte álló nap már nyomasztotta – távmunka, házimunka, mindez abban a bérelt lakásban, ahová Jamesszel a manchesteri esküvőjük után költöztek be. Épp most tértek vissza a nászútjukról, és még nem rendeződtek be teljesen. A lakás nem az övék volt, de hangulatos volt – frissen felújított, meleg, világos, és a folyóra nézett. A főbérlők válogatósak voltak a bérlőkkel kapcsolatban, de végül mégis kiválasztották őket – egy fiatal, jól nevelt párt.
Helen munkanapja távmunkában valósult meg. Idejét megosztotta az iroda, a papírmunka és az online megbeszélések között, de ma a laptopé volt. Alig írta be az első e-mailjét, amikor megszólalt a csengő. Összeráncolta a homlokát – senkit sem vártak. A folyosón James édesanyja, Margaret állt.
– Jó reggelt – mondta Helen, meglepetten pislogva. – A fiamat keresem. Engedj be! – követelte Margaret, és előrelépett, mielőtt Helen reagálhatott volna.
– James nincs itt. Dolgozik.
– Rendben. Megvárok – jelentette ki, és már indult is a konyha felé.
– Várj – dolgozom, megbeszéléseim vannak. Gyere vissza ma este, amikor James otthon van – válaszolta Helen határozottan, elállva az útját.
Margaret ajka megrándult, de sarkon fordult és elment. Azon az estén James zavartan nézett rá.
– Anya azt mondta, hogy még teával sem kínáltad meg.
James, *tudod*, hogy csak úgy bejelentés nélkül megjelenik, mintha övé lenne a hely. Én dolgoztam, és ő elvárta, hogy mindent félretegyek, mint egy szállodai portás. És ne felejtsd el, hogyan viselkedett az előző lakásunkban.
James vállat vont.
– Nem fogod megváltoztatni. Meghívtam ebédre szombatra. Próbáljuk újra – nyugodtan.
Helen egyetértett, de figyelmeztetett:
„Pénteken takarítunk, vasárnap pedig a Johnsonéknál vagyunk a születésnapjukon. A hétvége zsúfolt.”
A szombati ebéd tűzijáték nélkül telt el. Margaret mereven ült, csendben evett, de a megjegyzései markánsak voltak.
„Ez a hely egy vagyonba kerül. Bérelhettél volna olcsóbb lakást a külvárosban. És a szüleidnek van egy házuk – miért nem maradsz ott, és spórolsz?”
Helen nyugodt hangon beszélt.
„Kérdezd meg Jamest, hogy szeretne-e a szüleimmel lakni.”
„Semmi esély” – vágott közbe James. „Szükségem van egy saját lakásra.”
„De ez nem *a tiéd*” – vágott vissza Margaret.
„Egy évig a miénk. Mi fizetjük, és nekünk megfelel” – mondta.
Margaret előrehajolt.
„Költözz be hozzám. Három hálószobám van – rengeteg hely.”
„Nem, anya. Majd meglátogatjuk. Együtt élni katasztrófa. Más a beosztásunk.”
A következő héten Helen ismét otthonról dolgozott. James korán elment, és Helen elszundított – mígnem a friss kávé illata felébresztette. Zavartan magára húzta a köntösét, és megdermedt a konyhaajtóban. Margaret az asztalnál ült, kávét kortyolgatott egy szelet süteménnyel.
– Hogy jutottál be? – kérdezte Helen.
– Vannak kulcsaim. Robert adta nekem. Az övé a lakás – ami az övé, az az enyém.
– Honnan szerezted a kulcsokat? – sziszegte Helen.
– Szombaton vittem el őket. A kampón voltak. És megtartom őket – jelentette ki Margaret hűvösen.
– James-szel megbeszéljük ezt. Egyelőre – *elmegy*. Dolgoznom kell.
– Nem megyek, amíg el nem mondtam a dolgomat. Sosem kedveltelek. Nevetséges a neved, a családodnak semmije sincs. James régen a fizetése felét adta nekem – most fillérekbe kerül. Mindez miattad. Albérlet, elviteles kaja, kivérezted. Gyerekek sincsenek. És a főztöd? Az iskolai menza színvonala.
– Kész vagy? – kérdezte Helen halkan. – Akkor add át a kulcsokat.
– Nem. – Margaret a kézitáskájáért nyúlt, de Helen gyorsabb volt. Leborította az asztalra – és kikapta a kulcsokat.
– Takarodj!
– Megbánod még. James ki fog dobni, ha meghallja, hogyan bántál az anyjával! – sikította Margaret, és becsapta maga mögött az ajtót.
Aznap este Helen mindent elmesélt Jamesnek. James csendben hallgatta, majd magához húzta.
– Majd én intézem. És… igazad volt.
Helen nem sírt. Tudta, hogy a tiszteletet idővel ki kell váltani – különben még a családtagok is átgázolnak rajtad.