Le kellett cserélnünk a zárakat, hogy megakadályozzuk az anyósom átvételét a lakásunkban.
A férjemmel már egy éve vagyunk házasok, és az anyukája mindvégig úgy tett, mintha nem tudná elfogadni, hogy a fia nem követte az ő forgatókönyvét. Nyilvánvalóan arról álmodozott, hogy egy mágnás lányát veszi feleségül, hogy ne csak luxusban éljen, de a fiat is magával rántsa. Hogy honnan jöttek ilyen nagyszerű ötletei, rejtély. A valóságban csak egy átlagos pár vagyunk – először meghúztuk a nadrágszíjat, jelzáloghitelt vettünk fel, és most az egyszobás lakásomban élünk, miközben az újat kiadom bérbe. A következő a listán egy autóvásárlás. Szokásos dolgok egy fiatal párnak – semmi extravagáns, de nem is súroljuk a pénzt.
Mégis nem hajlandó szembenézni a tényekkel, és tovább szövi a fantáziáit. Nem adta fel, hogy tönkretegye a házasságunkat, és a módszerei egyenesen kreatívak – rúzsfoltok az ingén, női parfüm tapad a ruhájára, óvszerek titokzatosan megjelennek a kézitáskámban. Természetesen ez veszekedéseket, gyanakvást és drámát okozott. Szerencsére mindig kiderült az igazság, de a keserűség megmaradt.
Nemrégiben a férjemnek két hónapos megbízást ajánlottak egy közeli városban – a cége terjeszkedett, és őt bízták meg az új fióktelep elindításával. Karrierlehetőség volt, így beleegyeztünk. Elment, én pedig folytattam a szokásos módon.
Néhány nappal később furcsa dolgokat vettem észre – a tárgyak nem voltak a helyükön, a szekrényben láthatóan turkáltak. Azt hittem, talán visszajött, mivel nem volt messze. Amikor felhívtam, zavarban volt, és megesküdött, hogy nem jött vissza. Egy órával később újra hívott, komor hangon. Azt hitte, az anyukája az. Évekkel ezelőtt, egy utazás előtt adott neki egy pótkulcsot „csak a biztonság kedvéért” – és soha nem kapta vissza.
Másnap korán eljöttem a munkából, és felhívtam egy lakatost. Figyelmeztettem a férjemet, hogy ha még egyszer kulcsokat ad, a lépcsőfordulón fog aludni. Estére a lakásban minden visszakerült a helyére. Szóval *volt* az ő. Átnéztem a szekrényt, és találtam… egy apró rejtett kamerát a felső polcon.
Rögtön felhívtam a férjemet. Először elhallgatott, aztán hangosan felnevetett, valószínűleg a sokktól. Felforgattam a lakást, hogy többet keressek, de szerencsére nem találtam semmit. Nem csináltam nagy felhajtást – megkért, hogy várjak, amíg visszaér, hogy foglalkozzak vele.
Másnap az anyukája hívott. Egyértelmű volt, hogy a kulcsa már nem működött, és bejutási lehetőséget keresett. Megkérdezték, hogy otthon vagyok-e, azt mondta, hogy szeretne „beugrani egy teára”. Mondtam neki, hogy nem vagyok otthon, de majd máskor megbeszéljük. Fél órával később felhívott a férjem – már panaszkodott is neki, hogy „kint vagyok kóborolni”, és a hely üres.
Akkor már viccesnek találtuk. Viccelődtünk, hogy milyen kifogással fog legközelebb próbálkozni. Persze – minden nap hívnak. Állítólag véletlenül kézbesítettek egy csomagot a címünkre. Otthon hagyta az olvasószemüvegét. Csak néhány süteményt akart leadni.
Amikor a férjem visszajött, bejelentette, hogy átjön. Vártunk. Megérkezett a süteményekkel, majd elindult „kezet mosni” – de ehelyett egyenesen a hálószoba felé vette az irányt. Természetesen követtük, és rajtakaptuk, amint a szekrényben turkál. Zavartan dadogott valami ostobaságot, amíg a férjem elő nem vette a zsebéből a kamerát, és fel nem emelte.
Aztán jött a teátrális jelenet. A „végtelen viszonyaimról” üvöltött, hazugnak nevezett, és azzal vádolta a férjemet, hogy vak. Még ál-zihált is, és a hatás kedvéért a mellkasához kapott. Végül becsapta az ajtót, és elvonult, mint valami igazságtalanul bántalmazott mártír.
Őszintén szólva, majdnem tapsoltam. Ez a teljesítmény díjat érdemelt volna. De ez csak egy csata volt. Tudom, hogy a háború még nem ért véget. Mégis örülök, hogy nem hátráltunk meg. Világossá tettük – az otthonunk nem az ő abszurditás színpada.