Nem hullatott könnyeket. Csupán lehajtotta a fejét, finoman felkapta a szakadt táskáját, majd szó nélkül elindult távolodom — egyetlen szó sem hagyta el az ajkait.
Tíz év telt el, míg végre napvilágra került az igazság, és akkor bármire készen álltam volna, hogy visszafordítsam az időt.
A nevem Rajesh. Harminchat éves voltam, amikor a feleségem, Meera, hirtelen agyvérzés következtében elhunyt.
Nemcsak engem hagyott hátra, hanem egy tizenkét éves fiút is, Arjunt.
Azonban Arjun nem volt biológiai gyermekem.
Ő Meera fiatalabbik gyermeke volt egy korábbi kapcsolatból.
Amikor Meerával összeházasodtunk, huszonhat éves volt. Már előtte megélt egy fájdalmas szerelmet és egy gyermekszülést, amit egyedül vállalt.
„Tűnj el! Nem érdekel, hogy élsz vagy meghalsz.”
Arra számítottam, hogy sírni fog, hogy könyörögni kezd.
De nem ez történt.
Egyszerűen elment.
Nem éreztem semmit.
Eladtam a házamat, és új életet kezdtem.
Az üzlet virágzott, és egy másik nővel találkoztam — múlt nélkül, gyermektelenül.
Évekig csak néha gondoltam Arjunra.
Nem aggodalomból, sokkal inkább kíváncsiságból.
Hol lehet? Él még?
Az idő múlásával még ez a kíváncsiság is alábbhagyott.
Tizenkét éves, egyedül a világban… vajon merre fordulhatott?
Nem tudtam, és nem is törődtem vele.
Őszintén megpróbáltam meggyőzni magam: „Ha meghalt, talán jobb is így.”
Fontos gondolat: Az idő néha fájdalmasan kitörli a múltat, elhalványítva még a legmélyebb érzéseket is.
Tíz év múltán.
Egyszer egy ismeretlen telefonszámról hívtak.
— Jó napot, Rajesh úr! Lesznek szívesek részt venni a TPA Galéria szombati megnyitóján az MG úton?
Valaki nagyon szeretné, ha ott lennél.
Éppen fel akartam tenni a telefont, amikor a következő mondat megdermesztett:
— Nem kívánod megtudni, hogy mi lett Arjunnal?
Szívem összehúzódott.
Ez a név… Arjun… tíz éve nem hallottam róla.
— Ott leszek — válaszoltam röviden.
A galéria modern volt és zsúfolt.
Kívülállónak és kényelmetlenül éreztem magam.
A festmények erőteljesek voltak — hideg olajképek, rejtélyesek, távoliak és nyugtalanítóak.
Elolvastam a képek aláírását: T.P.A.
Ezek a betűk mély hatást gyakoroltak rám.
— Üdvözlöm, Rajesh úr.
Egy magas, karcsú fiatal férfi állt előttem, egyszerű ruhában. A szeme mély és kiismerhetetlen volt.
Megdermedtem.
Ő volt Arjun.
Az a törékeny kamasz, akit otthagytam, eltűnt.
Most egy magabiztos, sikeres férfi állt előttem.
— Te… hogyan…? — hebegtem.
Szavait nyugodtan, de éles hangon vágta hozzám:
— Azt akartam, hogy lásd, amit anyám hagyott rád.
És azt, amit te hagytál hátra.
Elvezetett egy festményhez, amely vörös lepel alatt volt.
— Ez “Anya”. Soha senkinek nem mutattam meg. De ma szeretném, ha látnád.
Felvettem a leplet.
Ott volt Meera.
Fakuló arccal, lesoványodva, egy kórházi ágyon feküdt.
Egy fotót tartott a kezében, amely hármunkat örökített meg az egyetlen közös nyaralásunkon.
Testem meginogott.
Arjun hangja hideg maradt:
— Halála előtt naplót vezetett.
Tudta, hogy nem szeretsz engem.
De hitt abban, hogy egyszer talán megértenéd.
Mert… én nem egy másik ember gyermeke vagyok.
Felvehetetlen volt a levegő számomra.
— Mit…?
— Igen. Az én vagyok a fiad.
Ő már várandós volt, amikor megismertelek.
De azt mondta, én egy másik férfitól származom — hogy próbára tegye a szíved.
Az igazság később már elkésett.
— A titkot a padlásról előkerült naplóból fedeztem fel.
Körülöttem összedőlt a világ.
Visszautasítottam a saját gyermekemet.
Most pedig itt állt előttem — méltóságteljesen, ragyogóan — miközben én mindent elveszítettem.
Első és második alkalommal is elveszítettem őt.
Utolsóként, mindörökre.
Magányosan a galéria egyik sarkában ülve, megtört szívvel hallgattam a szavait, melyek úgy vágtak a mellkasomba, akár a penge.
„Én vagyok a fiad.”
„Anyád félt, hogy csupán kötelességből maradsz.”
„Ő választotta a csendet… mert szeretett téged.”
„Te pedig azért távoztál, mert nem akartad vállalni a felelősséget.”
Úgy hittem, nemes dolog elfogadni más gyerekét.
De soha nem voltam jó — nem voltam igazságos, sem jó apja.
Amikor Meera meghalt, úgy utasítottam el Arjunt, mintha értéktelen lenne.
Pedig ő a vérem volt.
Szólni akartam.
Ám Arjun már elfordult tőlem.
Félrehívtam:
— Arjun, várj… Ha tudtam volna, hogy te vagy a fiam…
Higgadt, mégis távoli pillantással válaszolt:
— Nem azért vagyok itt, hogy a bocsánatodért könyörögjek.
Nem akarok apád lenni.
Csak azt szerettem volna, ha tudod, hogy anyám sosem hazudott neked.
Szeretett téged.
Csendben maradt, hogy megadd a szabad választás lehetőségét az érzésekhez.
— Nem haragszom rád.
Ha nem utasítottál volna el, talán nem lettem volna az, aki ma vagyok.
Átnyújtott egy borítékot. Benne volt Meera naplójának másolata.
Görbülő kézírással írta:
Ha egy nap ezt olvasod, bocsáss meg nekem.
Féltem.
Attól, hogy csak a gyermek miatt szeretnél.
De Arjun a mi fiunk.
Amint tudtam, hogy terhes vagyok, el akartam mondani neked.
De kételkedtél… és én megijedtem.
Reméltem, hogy ha igazán szeretsz, az igazság nem lesz számottevő.
Csendben sírtam.
Mert kudarcot vallottam férjként és apaként.
És semmim sem maradt.
Próbáltam helyrehozni a dolgokat, de ez nem volt egyszerű.
Az elmúlt hetekben felkerestem őt.
Ő látott engem a galériája előtt állni, nem a bocsánatáért jöttem, hanem csak, hogy jelen legyek.
De Arjunnak már nem kellettem.
Egy napon mégis találkozni akart velem.
Hangja finom volt, de határozott:
— Nem kell megváltanod magad.
Nem haragszom rád.
Nem akarok apát.
Mert a régi apám nem akart nekem szükséges lenni.
Bólintottam.
Igaza volt.
Átnyújtottam a megtakarítási könyvemet — mindent, amit birtokoltam.
Eredetileg a másik hölgynek szántam, de a napló olvasása után másnap szakítottam vele.
— Nem pótolhatom az elveszett időt.
De ha megengeded… néma tanúja leszek az életednek.
Csendben. Nélküled bármi követelése nélkül.
Elég tudnom, hogy jól vagy.
Arjun hosszan nézett rám.
Majd így szólt:
— Elfogadom.
Nem az anyagiak miatt.
Hanem mert anyám hitt abban, hogy még lehet belőled jó ember.
Az idő… az egyetlen, amit soha nem lehet behozni.
Már nem voltam „apa”.
De minden lépését követtem.
Csendben támogattam a galériáját, küldtem neki ügyfeleket, megosztottam üzleti kapcsolataimat.
Nem tudtam visszaszerezni a fiamat.
De nem engedtem el még egyszer.
Minden évben Meera halálának évfordulóján elmegyek a templomba.
Térdelve, az ő képe előtt, könnyeket ejtek:
Pardonne-moi. Önző voltam.
De az életem hátra levő részében azon leszek, hogy jóvátegyem hibáimat.
Amikor Arjun betöltötte a 22. életévét, nemzetközi kiállításra hívták meg.
Saját oldalán így írt:
— Neked, anya. Sikerült.
És első alkalommal tíz év után üzent nekem:
— Ha ráérsz… a kiállítás szombaton nyílik.
Megdermedtem.
Az egyszerű “Apa” szó éveken át tartó fájdalmat szüntetett meg, és új fejezetet nyitott.
Összegzésként: Bizonyos hibákat nem lehet eltörölni, de az őszinte bűnbánat tért nyerhet a szívekben.
A boldogság nem a tökéletességből fakad, hanem abból a bátorságból, hogy szembenézzünk a megbocsáthatatlannak hitt dolgokkal.