Öt év házasság után Zoltán és én úgy éreztük, eljött az idő, hogy egy kis pihenőt vegyünk. Mindketten keményen dolgoztunk, és bár a kapcsolatunk tökéletesnek tűnt, már egy ideje vágytunk egy kis nyugalomra. A tengerparti üdülés ötlete egyenesen Zoltán fejéből pattant ki. Ő volt az, aki választotta ki a hotelt is. Egy csodás helyet ígért, ahol az óceán látványa minden reggel egy új napra ébresztett volna bennünket. És bár valami furcsát éreztem a választásával kapcsolatban, meggyőztem magam, hogy csak túl sokat agyalok.
Az első éjszaka azonban mindent megváltoztatott.
A szoba csendjét hirtelen egy kis nesz törte meg. Félálomban ébredtem fel, és hallottam, hogy Zoltán óvatosan kiszáll az ágyból. A léptei alig hallatszottak, de biztos voltam benne, hogy elhagyta a szobát. Egy pillanatra megfagyott bennem a levegő, de próbáltam megnyugtatni magam. Talán csak elment a fürdőszobába, vagy a telefonján próbálkozott valamivel. Mégis, egy apró kétség ott maradt bennem.
Reggel, amikor felébredtem, Zoltán már vidáman kávézott, mintha mi sem történt volna.
— Jól aludtál? — kérdezte mosolyogva.
— Nagyszerűen — válaszoltam, bár belül éreztem, hogy valami nem stimmel.
— Egyáltalán nem ébredtem fel — folytatta, mintha csak természetes lett volna.
Erőltetett mosolyt erőltettem az arcomra, és úgy tettem, mintha semmit sem vettem volna észre. De a gondolataim egész nap nem hagytak nyugodni. Miért kelt fel éjjel, és miért hagyta el a szobát? Kétségek kezdtek elburjánzani bennem.
Másnap este már nem aludtam. Figyeltem, figyeltem minden apró mozdulatra, minden neszre. És amikor az óra halkan ütötte az egyet, ismét hallottam a halk léptek zaját. Zoltán, csendben, mint egy árnyék, felkelt az ágyból, és ismét kilépett a szobából. A szívem hevesebben vert, és nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Túl sok kérdés kavargott a fejemben, és a válaszokat egyre inkább elkerültem. De most már nem hagyhattam, hogy minden elkerüljön.
Csendben felkeltem, és követni kezdtem. Minden lépésem zaját próbáltam tompítani, a kezem a szívemre szorítva. A szálloda folyosója szinte üres volt, az egyedül hagyott éjszaka sötétjében minden hangtalanul történt.
Zoltán egyenesen a szálloda hátsó kijáratához ment, ahol egy kis faajtó rejtőzött. Az ajtó mögött egy titokzatos alak állt. Egy magas, sötét hajú nő. A levegő megfagyott körülöttem. Zoltán egy pillanatra megállt, majd azonnal átölelte a nőt, és egy gyengéd csókot lehelt az arcára. A világ megállt egy pillanatra. Minden benne volt, amitől féltünk, amitől menekültünk. Az igazság ott volt előttem.
A szívem vadul vert, és hirtelen nem tudtam, hogy mi a teendőm. Kétségbeesett és elárult voltam. Az érzés olyan erős volt, hogy még levegőt is alig kaptam. Miért hozott ide, miért választották ezt a hotelt, miért titkolta el tőlem mindezt? Képtelen voltam felfogni.
A következő pillanatban, a nők egy csendes beszélgetés közepette még jobban elmélyedtek a szavakban. Zoltán nevetett, a nő pedig válaszolt neki, de nem tudtam mindent elkapni. A szavak, amelyek elhagyták a szájukat, elmosódtak a távolságban. De egy dolog világosan kirajzolódott előttem: az, hogy mindez egy titkos kapcsolat része.
Nem robbantam be a szobába, nem kiabáltam, nem követeltem választ. Egyedül hagytam őket. Halkan visszamentem a szobánkba, és leültem az ágyra. A gondolataim zűrzavarként kavarogtak, és ahogy ott ültem, a sírás fojtogatta a torkomat. De nem történt semmi. Nyugodtan szedtem össze magam, mintha semmi sem történt volna.
Amikor Zoltán reggel visszajött, a szobában csak én voltam, a bőröndöm már be volt készítve. Nem néztem rá, csak csendben vártam.
— Hova mész? — kérdezte meglepetten.
— Haza — válaszoltam nyugodtan. – És te pedig vagy elmondod, mi folyik itt, vagy végleg véget ér a kapcsolatunk.
Zoltán hallgatott. Az arcán látszott a zűrzavar, az elképzelt bocsánatkérések, de egy szót sem mondott. Végül, mikor a csend már elviselhetetlenné vált, csak annyit mondott: „Sajnálom.” De nem számított.
Az igazságot végre tudtam, és most már nem volt visszaút.