Valja az ablaknál állt, kezében egy csésze langyos teával, és a reggeli esőt nézte, ahogy lassan csorgott le a panelház ablaküvegén. A gyerekek már az óvodában voltak, és ez az egyetlen óra volt a napban, amikor tényleg egyedül lehetett.
Nem így képzelte el az életét harmincévesen.
Dima mindig is karizmatikus férfi volt – az a típus, akibe könnyen beleszeret az ember, de akiben még könnyebb csalódni. Mikor megszülettek az ikrek, Valja remélte, hogy a családjuk még szorosabbá válik. Ehelyett Dima egyre gyakrabban jött haza későn, a munkájára hivatkozva, és került minden beszélgetést, ami az érzelmekről vagy a felelősségről szólt.
Aztán az a reggel… amikor kimondta: „Azt hiszem, el kell válnunk.” Olyan hideg nyugalommal mondta, mintha csak azt kérné: „Hozz vizet.” Dima egy vállrándítással vette tudomásul, majd közölte, hogy támogatja a döntést, csak ne kelljen tartásdíjat fizetnie. Mintha a gyerekek csak díszletek lennének egy elrontott színjátékban.
A közösségi lakás, amit Valja a nagymamájától örökölt, legalább némi biztonságot adott, még ha nem is volt a legbarátságosabb hely. Egy nagyobb szoba, elöregedett bútorokkal, nyikorgó padlóval, és olyan szomszédokkal, akik leginkább az idegein táncoltak.
A baloldali lakó, egy borostás, mindig mogorva férfi, teljes mértékben elzárkózott mindenféle kapcsolattól. Amikor Valja egy barátságos süteménnyel megpróbált bemutatkozni, az ajtó becsukódott az orra előtt.
A másik szomszéd, Zinaida Jegorovna, szókimondó és szabálymániás asszony volt, aki minden szót gyanakvással mért ki. Már az első este figyelmeztette Valját, hogy a gyerekek ne legyenek hangosak, ne szaladgáljanak a folyosón, és ne okozzanak kárt semmiben.
Valja nem válaszolt semmit. Csak magában sóhajtott, és másnap reggel újra munkába állt – dajkaként az ikrek óvodájában. Így legalább együtt lehetett a fiúkkal, és valamennyi pénzt is keresett. A fizetés épphogy elég volt kenyérre, tejre, meg a legszükségesebbekre.
Az első három hónapban Dima még küldött némi pénzt – talán a lelkiismerete diktálta. De miután a válás hivatalossá vált, elapadtak az utalások is.
A számlák gyűltek. A hűtőben csak pár tojás és egy félig üres vajkrém doboz árválkodott. A gyerekek ruhái kopottak voltak, és a cipőjük is szorítani kezdte a lábukat. Valja esténként a konyhaasztalnál ült, számolt, és próbált nem sírni.
Egy este Zinaida Jegorovna megjelent a konyhában, szaténköntösben, karján egy kávéscsésze.
– Remélem, időben befizetted a rezsit, kedveském – mondta hűvös hangon. – Nem örülnék, ha miattad nem lenne fűtés.
Valja nyelt egyet.
– Minden rendben lesz – válaszolta halkan. – Megoldom.
– Remek – felelte Zinaida, majd eltűnt.
Aznap éjjel Valja nem tudott aludni. Úgy érezte, hogy elveszett – nem volt már férje, a pénz fogyott, és minden nap újabb falnak ütközött. Reggel mégis felkelt, mosolyt rajzolt az arcára, és elindult a fiúkkal az óvodába.
Aznap délután egy hirtelen jött zivatar miatt Valja kint maradt az udvaron, hogy összeszedje a játékokat. Ekkor vette észre, hogy a mogorva szomszéd a kerítés mögül figyeli. Valja csak biccentett, de meglepetésére a férfi visszabiccentett.
Másnap reggel, mikor kilépett az ajtón, egy cetlit talált a küszöbön: „Ha gondod van a fűtésszámlával, szólj. Nem jótékonyság, csak… emberség.”
Valja nem tudta, sírjon vagy nevessen. A férfi nevét még mindig nem tudta.
Egy hónap telt el, és a dolgok lassan változni kezdtek. A férfi – akit később Sztyepannak hívott – néha segített a gyerekekkel, amikor Valja túl fáradt volt. Zinaida Jegorovna is meglágyult egy kicsit, mikor az ikrek rajzoltak neki egy virágcsokrot.
A napok hosszúak, az éjszakák csendesek voltak. De Valja egyre többször kapta magát azon, hogy nem fél. Hogy talán, még ha nehéz is, ez az új élet kezd valami valódivá formálódni.
És egy este, amikor a fiúk már aludtak, és a konyhában csak a hűtő zúgása hallatszott, Valja elővett egy üres papírlapot, és írni kezdett. Nem tudta, mi lesz belőle – napló, könyv, talán csak egy levél saját magának. De tudta, hogy van még benne valami, amit érdemes megőrizni.
Egy új történet kezdete volt. És most már ő írta.