Öt hosszú év telt el azóta, hogy Maria elment, és én még mindig minden egyes reggel úgy keltem fel, hogy a fájdalom és a hiány üres teret hagytak körülöttem. Az egész ház csendes volt, csak a saját lépéseimet hallottam, ahogy a régi emlékek közt lépkedek, próbálva megérteni, hogyan folytathatom a napjaimat nélküle. Azóta is minden vasárnap elmentem a temetőbe, hogy tisztelegjek előtte, hogy megemlékezzek róla. Még mindig a régi csokor virággal, amit mindig hoztam neki, a kedvenc virágaiból: vörös rózsákból, amik mindig friss emlékeket hoztak nekem.
A lányom, Lisa, már felnőtt volt. Ő egyre inkább a saját életét élt, és bár sokszor próbált segíteni nekem, néha úgy éreztem, mintha egy távoli világban élnénk. „Megyek a temetőbe” – mondtam neki egy reggel, miközben már a kabátomat húztam.
„Rendben, apa” – válaszolta szinte teljesen közömbösen, ahogy az ajtó felé tartott, mintha már teljesen hozzászokott volna az évek során, hogy nekem így telnek a napjaim.
A temető felé vezető úton a szívem egyre csak nehezedett. Minden egyes lépésem úgy tűnt, mintha a föld a lábam alatt nehezebbé vált volna. A temető hűvös és csendes volt, a levegőben a friss föld illata keveredett a virágok enyhe illatával. Odamentem Maria sírjához, és lehelyeztem a friss csokor vörös rózsát, majd leültem a kőpadra mellette. Az arcképét néztem a fekete márványsíron, és halkan suttogtam, mint mindig: „Szeretlek.”
A szél enyhén fújt, a fákat ringatta, de a fájdalom még mindig ott volt. Az idő múlása nem segített, nem csillapította a szívemben örökre benne maradt űrt. Megfogtam a csokrot, és egy hosszú pillanatra még ott maradtam, mintha csak próbálnám érezni őt újra.
Miután elbúcsúztam, elindultam haza, de a lábamon egy-egy lépés mintha mind egy nehéz kövön járt volna. Amikor beléptem a konyhába, a szoba hirtelen furcsának tűnt. A szívem hevesebben kezdett verni.
A konyhában ott volt egy vázában egy csokor vörös rózsa. Ugyanaz a csokor, amit reggel hoztam a temetőbe. A pánik egy pillanat alatt elöntötte a testemet. Hogyan lehetett ez? Hogy került ide? Megdermedtem, és csak a rózsákat bámultam. Közelebb léptem, és meg akartam tapintani őket, hogy biztos legyek benne, de a lábam remegett, ahogy egy lépést tettem.
„Liza!” – kiáltottam el magam, miközben hátraléptem, mintha a rózsák szellemei fogtak volna meg. A ház halk zajai között egyetlen válasz jött. Liza megjelent az ajtóban, arca meglepett, mintha ő is épp most érkezett volna valahonnan, és nem értette, mi történt.
„Apa? Mi történt?” – kérdezte tőlem, miközben hozzám lépett.
„HONNAN VANNAK EZEK A RÓZSÁK? UGYANILYENEKET HOZTAM MA REGGEL A ANYUKÁD SÍRJÁHOZ!” – kiáltottam, a hangomban félelem és zűrzavar keveredett. A kezem remegett, és éreztem, ahogy a szívem gyorsabban kezd verni. Liza még mindig csak bámult rám, az arca meglepett, majd fokozatosan változott, ahogy egy kisebb homályos érzés kezdett feltűnni a szemében.
„Apa… én nem hoztam ide semmilyen rózsát…” – mondta lassan, miközben egyre inkább a csokorra figyelt. „Ez nagyon furcsa. Soha nem rendeltem virágokat.”
A levegő mintha megfagyott volna. Rá kellett jönnöm, hogy amit épp most láttam, az nem lehetett véletlen. A szívem egyre gyorsabban vert, és valami furcsa érzés kúszott a bőröm alá. Talán a fájdalom, amit már annyi éve cipeltem, most más formában jelent meg, vagy talán egy másik magyarázat is létezett, amit nem értettem. A rózsák ott voltak, mintha Maria még mindig jelen lett volna valahol. De hogyan?
„Tényleg nem tudod?” – kérdeztem újra, és a hangom remegése egyre erősebb lett.
Liza bólintott, mintha már ő is kezdte volna elveszíteni a fonalat. „Nem, apa. Nem tudom. Lehet, hogy… talán valami véletlen. De… talán van valami, amit nem értek.”
A csokor ott volt, és nekem valami mélyebb megértés kezdett kibontakozni a fejemben. Lehet, hogy nem csak a fájdalom hozta ezt, hanem valami más is, ami összekötött minket Maria elvesztése után. Mintha a szeretete még mindig itt lenne, velem, valahol, bárhol, ha nagyon figyeltünk.
Liza mellettem állt, és a csokorra nézve, halkan mondta: „Apa, talán ez nem a véletlen műve. Lehet, hogy anya itt van velünk.”
Én nem válaszoltam. Csak bámultam a virágokat, és úgy éreztem, mintha a múlt és a jelen egyszerre fonódott volna össze.