Larisa a konyha ablakán bámult ki, miközben egy tál gőzölgő zabkását kanalazott. Valera még aludt a nappaliban — ahogy mindig. A munkanélküli napjai hónapokká nyúltak, és közben semmit sem változott. Csak a kritikái lettek hangosabbak.
– Még mindig nem férsz bele abba a szoknyába, mi? – szólt oda gúnyosan reggeli közben, amikor meglátta feleségét az új, szűk pólóban. – A szoknyát talán kihízod, de engem nem fogsz kinőni!
Larisa nem válaszolt. Nem kiabált, nem vágott vissza. Csak letette a kanalat, és bement a fürdőbe. Megnézte magát a tükörben. Az arca sápadt volt, a haja kifakult, a szeme alatt mély karikák. De a tekintete más volt. Szilárd.
Aznap délután, munka után, beiratkozott egy közeli edzőterembe. Eleinte csak gyalogolt a futópadon, majd úszni kezdett esténként. Először csak magáért. Aztán, hogy emlékeztesse magát: nem Valera sértései határozzák meg az értékét.
Valera csak nevetett. – Úgysem bírod sokáig! Majd úgyis visszamászol a sütis dobozhoz!
De Larisa nem mászott vissza. Hónapok teltek el. Lassan, de biztosan megváltozott. A teste könnyebb lett, de a tekintete még erősebb.
Egyik este Valera a kanapén ült, sörrel a kezében, és épp újabb megjegyzésre készült, amikor észrevette: Larisa ruhája új volt. A haja frissen vágva, smink az arcán, a mozdulatai könnyedek. És valami még: mosolygott. De nem rá.
– Hova készülsz? – kérdezte gyanakodva.
– Barátokkal vacsorázni. És kérlek, ne várj. Nem tudom, mikor jövök.
Az ajtó becsukódott mögötte, és Valera először érezte azt, amit Larisa hónapok óta: ürességet. Csak neki már nem maradt futópad, amire léphetett volna.
Larisa pedig először nem sírt, nem evett, nem várt. Csak élt. Végre.