Larisa a veranda korlátjának dőlt, miközben a fák suttogása elnyomta a hangját. Egykor azt képzelte, hogy ez a ház a nyugalom szigete lesz – a csend, a rend és a saját álmai otthona. Most viszont a kertkapunál bőröndök torlódtak, és Olena széles mosolya épp úgy nyomult be a magánéletébe, mint a csomagjaik az új házba.
– Milyen gyönyörű a veranda! – lelkendezett Olena. – Ide tökéletes lesz a függőágy! Ugye, Mihail?
Larisa megdöbbenten nézett Andrijra, de a férje csak erőltetetten mosolygott.
– Mégis… meddig maradnátok? – kérdezte végül Larisa, próbálva megőrizni a nyugalmát.
– Ó, kedvesem, nem tudjuk pontosan – válaszolta Olena könnyedén. – Amíg új albérletet nem találunk… vagy ki tudja, lehet, hogy maradunk, amíg építkezni nem kezdünk mi is!
Larisa szívében megremegett valami. Ők segítettek Olenáéknak éveken át – de most, amikor végre beköltöztek álmaik házába, vendégként tértek vissza… határozatlan időre.
A következő napok egyre zsúfoltabbak lettek. A konyhában mindig valaki sürgött, a nappalit gyerekjátékok lepték el, és esténként Larisa már csak a fürdőszobában találta meg a csend pillanatait.
– Ez így nem mehet tovább – mondta halkan egyik este Andrijnak. – Ez nem vendéglátás. Ez megszállás.
– Tudom – sóhajtott a férfi. – De a húgom…
– A húgod felnőtt nő – vágott közbe Larisa. – És ez a ház a mi életünk kezdete. Ne hagyjuk, hogy mások írják a forgatókönyvet.
Másnap reggel Larisa kávét tett Olenának.
– Beszélnünk kell. Imádjuk, hogy itt vagytok… de itt az ideje, hogy határt szabjunk.
Olena megdermedt egy pillanatra – majd lassan bólintott.
– Értettem.
És Larisa végre fellélegzett. Ez most már valóban az ő otthonuk volt.