Amikor az ember évekig dolgozik valamiért, nem csak a pénzét, hanem a szívét is beleteszi. A ház, ahol éltem a férjemmel, nem csupán négy fal volt – minden sarka egy közös emléket őrzött. A festékfoltok a nappali falán, ahol együtt nevettünk festés közben. A konyha, ahol mindig túl sósra sikerült a leves, de ő mégis jóízűen ette. Vagy legalábbis úgy tetette.
Azt hittem, a szerelem lassan hűl ki, mint a kihűlt kávé az asztalon. De tévedtem. Nálunk nem hűlt ki – egyszerűen kidobott belőle.
A zár, ami nem engedett be
Azon az estén fáradtan érkeztem haza a kórházból. A tizenkét órás műszak után minden porcikám pihenésért könyörgött. A kulcsot a zárba tettem, de az nem mozdult. Próbáltam újra. Semmi.
Először azt hittem, csak elromlott. Aztán megláttam a cetlit az ajtón.
„Ez már nem a te lakásod. Keress másik helyet magadnak.”
Először csak bámultam a papírdarabot, mintha az agyam nem akarná értelmezni. A kezem remegett, a szívem kihagyott egy ütemet. Aztán kopogtam. Semmi. Dörömböltem.
Végül kinyílt az ajtó.
Ott állt Péter, a férjem. Az a férfi, aki egy éve még az örökkévalóságot ígérte. És mögötte… Mia. Az „ártatlan” kolléganő. Az én selyemköntösömben.
„Ugye nem gondolod komolyan…” – a hangom rekedt volt, mintha nem is az enyém lenne.
Péter félmosollyal nézett rám, karba tett kézzel, mint aki már hónapok óta próbálja ezt a jelenetet elképzelni.
„Figyelj, lezártam a múltat. Mia és én most együtt vagyunk, és… hát, szükségünk van némi térre. Te majd találsz magadnak másik helyet, rendben?”
Mia előrejött, csípőre tette a kezét.
„A cuccaidat bedobozoltam. A garázsból elviheted.”
Egy pillanatra elöntött a forróság, a vér dobolt a fülemben. De nem sírtam. Nem kiabáltam. Csak néztem őket. És valami bennem átkattant. Egy halk, veszélyes derű kezdett terjedni bennem.
Azt hiszed, nyertél.
Azt hiszed, elvettél mindent.
De elfelejtettél valamit, Péter.
Az apró részlet
Mikor Péter megvette a házat, én voltam az, aki az ügyeket intézte. A szerződésben egy apró, jogi csavar volt: a telek fele, amin a ház állt, az én nevemen maradt. Péter sosem figyelt az ilyen „apróságokra”.
Hazamentem a nővéremhez, elmondtam neki mindent. Ő halkan csak ennyit mondott:
„Törlessz, de okosan.”
Másnap reggel telefonáltam. Egy ügyvédnek. Egy építésügyi ellenőrnek. És egy barátnőmnek, aki az önkormányzatnál dolgozott.
A visszatérés
Három nap múlva visszamentem. Most nem egyedül. Két hivatalos személy kísért el: az építésügyi felügyelő és az ügyvédem.
Mia nyitott ajtót. Először azt hitte, csak visszajöttem könyörögni. De amikor meglátta a férfiakat mögöttem, megfagyott az arca.
„Mit keresel itt?” – kérdezte élesen.
„Csak ellenőrzöm, hogy minden rendben van az én telkemen.” – mondtam nyugodtan.
Péter is előkerült, most már idegesen.
„Ne kezdj semmit, Anna. Túl vagyunk ezen.”
Az ügyvédem előhúzott egy iratot.
„Péter Kovács úr, a ház ugyan az ön nevén van, de az épület a telek két tulajdonosának közös területén áll. Jogilag Anna Kovácsné engedélye nélkül ön nem tartózkodhat itt.”
A férjem arca elfehéredett.
„Ez… ez nem lehet igaz.”
„De az.” – feleltem. – „És mivel nem kaptam értesítést a zárak megváltoztatásáról, az önök tartózkodása jelenleg jogosulatlan használatnak minősül.”
Mia sápadtan hátrált.
„Ez csak valami hiba…”
„Nem hiba,” mondtam mosolyogva. „De ha gondoljátok, maradhattok. Csak a bérleti díjat mostantól én fogom beszedni.”
A felügyelő elmagyarázta, hogy az ingatlan használata csak közös megegyezéssel lehetséges. Addig minden jogi lépés leállítja az ottlakást.
Péter próbált vitatkozni, de az ügyvédem higgadtan közölte:
„Ha nem távoznak, a rendőrség kényszerintézkedést fog alkalmazni.”
A ház, amit annyira büszkén „megszerzett”, most egyetlen mondattal csúszott ki a kezéből.
Az új kezdet
Egy hét múlva a ház üresen állt. Mia és Péter eltűntek. Csak egy üzenetet hagyott:
„Túl messzire mentél.”
Talán igaza volt. De az is lehet, hogy végre pont eddig kellett mennem.
A házat eladtam. A bevétel felét megkaptam, és abból vettem egy kis lakást a város szélén. Csendes, napfényes, a sajátom.
Egy este a nővéremmel bort bontottunk az erkélyen.
„Nem hiányzik?” – kérdezte.
„A ház?” – mosolyodtam el. – „Csak az a nő, aki benne lakott. De ő már nem létezik.”
Az utolsó fordulat
Egy hónappal később egy levelet kaptam. Ügyvédtől.
A férjem ellen vizsgálat indult – adócsalás gyanújával. Valaki névtelenül bejelentést tett, mellékelve minden dokumentumot, amit korábban gondosan elrejtett a közös bankszámlánkon.
Minden adat, minden aláírás az ő nevéhez kötődött.
Csak mosolyogtam, amikor elolvastam a levelet. Nem én küldtem el semmit – legalábbis nem közvetlenül. De az ügyvédem tudta, mit csinál.
Péter végül mindent elveszített. A házat, a szeretőt, a karriert.
Én? Vettem egy kis rendelőt, és elindítottam a saját masszázsstúdiómat. A cég nevét sokan furcsállták, de nekem sokat jelentett.
A táblán ez állt:
„Újrakezdés – Anna Kovács”
És minden alkalommal, amikor valaki betért, tudtam:
Az új kulcs, amit most tartok a kezemben, már csak az enyém.