A januári hajnal fagyott csendjében a mozdony lassan kúszott előre az északi vonalon.
Kovács László, a mozdonyvezető, már húsz éve járt ezen az úton. Minden kanyar, minden jelzőfény ismerős volt számára, mint a tenyerének vonalai.
Ezen a napon azonban valami furcsa várta a síneken.
Az erdő közepén jártak, ahol a pálya hosszú, egyenes szakaszon futott a fenyvesek között. A hó sűrűn hullott, a fényszórók sugarai táncoltak a hópelyhek közt, amikor László hirtelen észrevett mozgást.
A síneken farkasok álltak.
Először azt hitte, hogy csak a szemét csalja meg a hófény. De nem.
Legalább nyolcan voltak. Nagytestű, ezüstös bundájú állatok, mozdulatlanul a síneken, szinte szinkronban.
Nem rohantak el, nem bújtak el az erdőbe. Csak álltak, és a szemük megvillant a reflektorok fényében.
László ösztönösen meghúzta a féket. A vonat nyikorgott, szikrákat szórt, és lassan megállt. Az egyik farkas olyan közel volt, hogy a hóban megcsúszott jégdarab a kerekek alatt szinte elérte.
De a farkas nem mozdult.
Sőt — egyik sem.
„Mi a fene…?” – mormolta László, és a homlokát az üveghez nyomta.
A farkasok egyszerre vonyítani kezdtek. Mély, hosszú, gyomorból jövő hangon, amely szinte beleremegett a levegő.
Nem támadóan szólt, hanem… könyörögve.
László szíve gyorsabban vert.
Megfogta a lámpát, és kilépett a kabinból.
A hó ropogott a csizmája alatt, a hideg levegő pedig azonnal beleharapott a tüdejébe. A farkasok nem mozdultak, de figyelték minden lépését.
Az egyik, a legnagyobb — valószínűleg az alfa — előrelépett, és röviden morrantott, majd visszanézett a sínre.
A mozdonyvezető követte a pillantását.
És akkor meglátta.
A hóban, a sínek közt, egy gyerektakaró hevert.
Mellette apró lábnyomok.
A szíve a torkába ugrott. Odaszaladt, letérdelt, és óvatosan felemelte a takarót. Alatta egy kisgyermek feküdt.
Három évnél nem lehetett több.
A bőre kékes, de lélegzett.
– Istenem… – suttogta László. – Honnan került ide?
A farkasok körülötte mozdulatlanul álltak. Nem morogtak. Nem támadtak.
Őrizték.
László azonnal levette a kabátját, és betakarta a gyermeket. Felemelte, és visszasietett a mozdonyba.
A rádióért nyúlt.
– Itt 416-os szerelvény! Sürgős orvosi segítség kell a 78-as kilométerkőnél! Találtam egy gyereket… él, de alig lélegzik!
A diszpécser döbbent hangja sercegett a vonalban:
– Gyereket? Az erdő közepén?
– Igen, és farkasok vették körül.
Pár másodperces csend után csak ennyit mondott a diszpécser:
– Tartsa életben, amíg odaérünk.
A mentők harminc perc múlva érkeztek. A farkasok addig nem mozdultak el a sínekről.
Csak amikor a mentősök megérkeztek, és átvették a gyermeket, az alfa farkas felemelte a fejét, és egy utolsó, mély vonyítással eltűnt a fák között.
A többiek követték.
László még percekig nézte, ahogy a fák árnyékai elnyelik őket.
A kórházban kiderült, hogy a kislány neve Mira, és két nappal korábban eltűnt egy közeli faluból, amikor a családja autóbalesetet szenvedett az erdőben.
A szülei életüket vesztették.
A rendőrség szerint a gyerek kiszökött a roncsból, de a keresők két napig semmit sem találtak.
– Egyedül nem élhette volna túl ezt a hideget – mondta a főorvos. – Valami… vagy valaki óvta.
László ekkor elmesélte a farkasokat.
De senki sem hitte el.
Két héttel később a gyermeket nevelőotthonba vitték.
László rendszeresen meglátogatta. Mira gyorsan felépült, és amint megtanult újra beszélni, az első szavai között volt:
– „A nagy szürke anya nem hagyott magamra.”
László megborzongott.
– Mit mondtál, kicsim?
– A nagy szürke farkas hozott meleg takarót – mosolygott a kislány. – Ő énekelt nekem.
A nővér szerint a gyerek csak álmodta.
De László tudta, hogy nem álom volt.
Tavasz lett. A hó elolvadt, az erdők újra zöldbe borultak. Egy reggel László újra a 78-as kilométerkőnél haladt el.
Ösztönösen lassított.
És akkor meglátta őket.
A fák között ott állt egy farkasfalka.
Az alfa – a nagy, ezüstszürke – kilépett az árnyékból.
Egy pillanatra találkozott a tekintetük.
A farkas tekintete nem volt vad.
Hálás volt.
Aztán elfordult, és eltűnt a sűrűben.
Pár hónappal később László levelet kapott a gyámhatóságtól.
„Mira örökbefogadása jóváhagyva.”
Nem habozott.
Aznap délután hazavitte a kislányt.
Évek teltek el.
Mira tízéves lett. Okos, csendes, különös gyermek volt.
Az erdőket szerette. Gyakran kérte Lászlót, hogy menjenek sétálni a fák közé.
Egy nap, mikor sétáltak, Mira hirtelen megállt, és a távolba mutatott.
– Nézd, apu – suttogta. – Ők azok.
A tisztáson három farkas állt.
Nem mozdultak. Csak figyeltek.
László ösztönösen megfogta a lánya kezét.
– Ne félj.
Mira csak mosolygott.
– Miért félnék? Ők család.
A farkasok ekkor felemelték a fejüket, és egyetlen, mély vonyításba kezdtek, amely betöltötte az erdőt.
Nem vad volt.
Hanem valahogy… ünnepélyes.
Mira hátralépett, és halkan, tisztán, visszavonyított.
A hangja tökéletesen illeszkedett az övékébe.
A farkasok elhallgattak. A legnagyobb előrelépett, és meghajtotta a fejét.
Majd eltűntek az erdőben.
Aznap éjjel László nem tudott aludni.
A fülében még ott csengett az a furcsa, gyönyörű harmónia.
Valamit megértett.
Nem a farkasok mentették meg azt a gyermeket.
A gyermek mentette meg a farkasokat.
És most, hogy visszatért közéjük, ők jöttek, hogy újra lássák.
Nem vadak voltak. Nem ragadozók.
Őrzők.
És Mira – az a kislány, aki valaha a síneken feküdt a hóban –
most már két világ gyermeke volt.
Az emberé – és a farkasoké.