Aznap este is minden úgy indult, mint mindig.
A férjem, Bence, már kora délután pezsgőt bontott, és gyakorolta a beszédét a tükör előtt. Én közben a ruhámat igazgattam, és próbáltam elhinni, hogy ez az este talán más lesz.
Hogy ezúttal nem fog megalázni.
A cége évzáró gáláját tartották, a „nagy projekt” sikerét ünnepelték. Bence volt a csapatvezető, a hős, a férfi, akit mindenki irigyelt. A nő, aki a karján lógott – én – csupán a kiegészítő volt. A mosolygó, halk, tökéletes feleség, aki nem árnyékolhatja be férje ragyogását.
De aznap este valami más volt a levegőben.
A fények aranyban úsztak, a zene lágyan szólt, a poharak csilingeltek. Mindenki nevetett, koccintott, dicsérte Bencét. Ő pedig imádta.
Minden pillantás, minden taps neki szólt.
Csak nekem nem.
Aztán jött a pillanat, amitől a gyomrom összeszorult: a pohárköszöntő.
Bence felállt, a tekintete már kicsit üveges volt a bor miatt, de a mosolya annál szélesebb. Felemelte a poharat, és a teremben csend lett.
– Köszönöm mindenkinek, aki segített elérni ezt a sikert – kezdte fennhangon, gesztikulálva. – Persze, őszintén szólva, mindent egyedül csináltam. Csak én.
Nevetés.
Művi, kényelmetlen.
Aztán rám nézett.
Az a pillantás – tele gőggel, ittas diadallal – élesen hasított belém.
– És te, kedvesem… – mondta, miközben kissé megdőlt, hogy jobban lásson. – Remélem, most már rájössz, hogy ideje lenne valami igazi munkát találnod, és nem az én pénzemből éldegélni.
A nevetés már nem is volt visszafogott. Valaki a háttérben suttogott valamit, amitől páran újra kuncogni kezdtek.
Bence folytatta:
– Tudjátok, a házasság befektetés. Csak hát… nem minden befektetés térül meg. Azt hiszem, rossz helyre raktam a pénzem.
Nevetés.
Taps.
Szégyen.
Éreztem, ahogy a mellkasom összeszorul, de valami furcsa nyugalom is elöntött. Mintha hirtelen minden kristálytisztává vált volna.
Felálltam.
A teremben csend lett.
– Drágám – mondtam halkan, de mindenki hallotta –, milyen érdekes, hogy pont te beszélsz a rossz befektetésekről.
A mosolya megingott. – Ezt meg hogy érted?
– Csak arra gondoltam – folytattam nyugodtan –, hogy miközben te itt az életed „legjobb befektetését” siratod, a valódi vagyonod már régen kicsúszott a kezedből.
– Miféle vagyonról beszélsz? – nevetett idegesen, körbenézve a kollégáin. – A bankszámlám köszöni, jól van.
– Igen – mondtam –, de nem a tiéd.
A levegő megfagyott.
– Emlékszel, mikor azt mondtad, hogy „ne foglalkozz a papírmunkával, drágám, úgysem értesz hozzá”? Hát… tévedtél.
A férfiak a teremben összenéztek. A nők csendben figyeltek.
Bence arca vörös lett. – Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy miközben te a sikereidben fürödtél, én megtanultam, hogyan működik a rendszered. A céged. A számláid. És a „befektetéseid”. – Elmosolyodtam. – A múlt hónapban mindent átvizsgáltam. Minden hamis számlát, minden elhallgatott tételt. És ma délután… átadtam mindent a hatóságoknak.
Pár pillanatig csak a zene halkan vibráló maradéka hallatszott.
Aztán Bence felnevetett. – Ez nevetséges!
– Az lenne – mondtam halkan –, ha nem az a nyomozó ülne ott a sarokban, akivel délelőtt beszéltem.
Minden fej egy irányba fordult. A férfi a sarokban felállt, és lassan elővette az igazolványát.
– Bence Molnár, kérjük, jöjjön velünk – mondta nyugodt, de határozott hangon.
A férjem elsápadt. – Ez valami tévedés… – motyogta, miközben a terem néma volt. – Te… te tetted ezt velem?
– Nem – feleltem halkan. – Te tetted ezt magaddal. Én csak megmutattam mindenkinek az igazságot.
Ahogy elvezették, senki sem szólt. A kollégái zavartan álltak, néhányan lesütötték a szemüket.
Én megfogtam a poharamat, felemeltem, és mosolyogtam.
– Hölgyeim és uraim, úgy hiszem, most már valóban van mit ünnepelni. Az új életemet.
Páran felnevettek. Nem gúnyosan – felszabadultan.
Aznap este, mikor hazaértem, a ház üres volt. A nappaliban a fények halványan égtek, az asztalon a férjem iratai szétszórva hevertek.
Kinyitottam a laptopját. A cég üzenetküldő rendszere még be volt jelentkezve. Egy új üzenet villogott.
„Tudtuk, hogy el fog bukni. A pénz már nálunk van. Most maga jön.”
Megdermedtem. A szavak hidegek voltak, fenyegetőek.
Akkor értettem meg: Bence nem csak arrogáns volt. Valamibe sokkal sötétebbe keveredett.
Másnap reggel a rendőrség hírei szerint a férjemet nem találták meg a cellájában. Egyszerűen eltűnt.
Sem felvétel, sem nyom.
Hetek teltek el. Az életem lassan visszaállt valami új egyensúlyba.
A rendőrség szerint az ügy „folyamatban van”. A cégét bezárták, a vagyonát lefoglalták.
Egy este azonban, amikor hazaértem, a konyhaasztalon egy boríték várt rám. Nem volt rajta sem név, sem cím.
Benne egyetlen fénykép: Bence egy sötét szobában, háttal a kamerának, egy fekete kabátos férfi mellett. A férfi arcát nem lehetett látni.
A hátoldalon egy üzenet:
„Egy jó befektetést sosem hagyunk veszni.”
A kezem megremegett.
És abban a pillanatban megszólalt a telefonom. Ismeretlen szám.
Egy férfihang szólt bele:
– Gratulálunk, Anna. Most már maga is benne van az üzletben.
A vonal megszakadt.
Kinéztem az ablakon. A sötétben egy autó motorja járt.
A reflektor fénye rám villant, majd lassan eltűnt az éjszakában.
És én ekkor értettem meg valamit, amit talán soha nem akartam látni:
nem Bence volt a valódi befektetés.
Én voltam.