A motor halkan duruzsolt, ahogy Jake kitolatott a kavicsos felhajtón. A születésnapi zsibongás lassan távolodott mögöttünk, a ház fényfüzérei apró, remegő pontokká zsugorodtak a visszapillantóban. Szívem vadul kalapált, a torkom kiszáradt, és minden egyes másodpercben azt vártam, mikor törik meg a csönd.
– Jake – kezdtem újra, most már erősebben –, mondd el, mi a fene folyik itt.
Végre rám nézett, és a tekintete jeges volt, szokatlanul komoly. – Láttam valakit a kertben. Nem a meghívott vendégek közül.
– És? – próbáltam remegő hangomon leplezni a szorongást. – Lehetett egy szomszéd. Egy kíváncsi idegen.
Jake megrázta a fejét. – Nem. A férfit már láttam korábban. Kétszer is követett minket az elmúlt héten, a városban. Akkor még azt hittem, csak véletlen. De ma este ott volt, a lufik és a gyerekek között, mintha közénk tartozna.
Éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. – Akkor miért nem szóltál azonnal?
– Mert nem tudom, kiben bízhatunk. – Jake hangja alig volt több suttogásnál. – Ha tényleg az, akire gondolok, mindenkit veszélybe sodorhatunk, ha elkapják, hogy figyeljük.
Percekig csak az abroncsok monoton surrogását hallgattuk az aszfalton. A gondolataim szanaszét kavarogtak. Apám hangja, ahogy poharat emelt; Sierra harsány nevetése; Rose mama ráncos, boldog arca. És mindezt most beárnyékolta egy ismeretlen férfi alakja, akit Jake rémképként cipelt magával.
– Hova megyünk? – kérdeztem végül.
– Egy biztonságos helyre. – Jake szorosan tartotta a kormányt. – Egy barátom kunyhójába a hegyekben. Senki sem talál ránk ott.
Az út egyre kanyargósabb lett, a fák ágai néha végigsúrolták az autó oldalát. Az éjszaka mélyült, és az érzés, hogy minden pillanatban valaki ránk nézhet a sötétből, egyre erősebb lett.
Amikor megérkeztünk, a házikó sötéten meredt ránk, mintha tiltakozna a váratlan látogatás ellen. Jake gyorsan kinyitotta az ajtót, és betessékelt. Belül poros, fenyőillatú levegő fogadott.
– Itt biztonságban leszünk – mondta, majd azonnal elhúzta a függönyöket.
Leültem a kopott kanapéra, a táskámat szorítva. – Most már elmondhatod. Ki ez az ember?
Jake vett egy mély levegőt. – Évek óta próbálok elszakadni tőle. Egy szervezethez tartozott, akikkel régen… üzleteket bonyolítottam. Nem illegális, de szürke zóna. Azt hittem, rég vége. De ha itt van, azt jelenti, hogy újra keresnek.
– És miért épp most? A nagymamám születésnapján?
– Mert tudják, hogy ott leszek. Hogy ott leszel te is. – Jake tekintete kemény volt. – És hogy így könnyebben rákényszeríthetnek valamire.
A szívem egy pillanatra megállt. – Rám akarják használni?
Jake bólintott. – Nem engedem, hogy bántsanak. Ezért kellett elhoznom téged.
A levegő feszült csendben állt meg köztünk. A gondolataim forogtak: Nagyi most is ott ül a kertben, semmit sem sejtve. Apám, Sierra, mindenki… és mi itt rejtőzünk, egy múltbeli árnyék elől.
Épp megszólaltam volna, amikor a verandán recsegés hallatszott. Jake azonnal mozdult: intett, hogy maradjak csendben. Elővett a konyhaszekrényből egy régi vadászpuskát, és óvatosan az ajtóhoz lépett.
A kilincs lassan lenyomódott.
Az ajtó kitárult – és ott állt apám.
– Ti meg mit műveltek? – suttogta ingerülten. – A fél család keresi a telefonjaitokon, és ti eltűntök, mintha mi sem történt volna?
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, de Jake tekintete nem lágyult. – Apa, hogy találtál ide?
Apám szeme villant. – Tudod jól, hogy mindig is ismertem ezt a helyet. De most azonnal elmondod, mi ez az egész.
Jake habozott, majd lassan engedte le a fegyvert. Apám leült, és hallgatta, ahogy elmeséljük a furcsa férfit, Jake múltját, a félelmet, ami ránk telepedett. Sokáig csendben maradt, csak a tűz pattogása töltötte be a szobát.
Aztán apám megszólalt. – Az az ember, akit láttatok… nem Jake múltjából jött. Hanem az enyémből.
Dermedten bámultam rá. – Hogy érted ezt?
– Évtizedekkel ezelőtt – kezdte lassan –, amikor Rose mama még fiatal volt, voltak üzleteim, amik… nem mindig voltak tiszták. A férfi, akit láttatok, az egyik régi társam. Tudtam, hogy egyszer visszajön. Csak azt nem tudtam, mikor.
Jake rám nézett, én meg rá. A döbbenet összeszorította a torkomat. – Akkor az egész… félreértés volt? Nem téged kerestek, hanem apámat?
Apám bólintott. – És most, hogy újra felbukkant, mindannyian veszélyben vagyunk.
Hirtelen mintha a kunyhó falai közelebb húzódtak volna. Éreztem, hogy a történet nem ért véget. Csak most kezdődött.
Másnap hajnalban, mikor kiléptünk a házból, a fák között ott állt a férfi. Nem közeledett, nem szólt semmit. Csak nézett minket, majd lassan felemelte a kezét, és intett. Nem fenyegetően, hanem hívogatón. Mintha azt üzente volna: Most rajtatok a sor dönteni.
Apám előrelépett, és egy pillanatra újra fiatalnak láttam: dacosnak, konoknak, késznek, hogy szembenézzen a múltjával.
És ekkor értettem meg: a nagymama 85. születésnapja valóban mérföldkő volt. De nem csak az ő életében, hanem a miénkben is. Egy ünnep, amely mögül előbújtak a titkok, és amely örökre megváltoztatta a családunkat.
Mert ami ezután történt, az már nem a tortáról, a lufikról vagy a nevetésről szólt. Hanem arról, hogy végre ki kellett mondanunk mindent, amit eddig rejtegettünk – és szembenéznünk azzal, hogy a múlt sosem marad örökké a múltban.