2009. július 11-én Robert Redford és Sibylle Szaggars házasságot kötöttek, és több mint tíz éve élnek boldog párkapcsolatban, bárnek gyermekáldás nélkül. Redford korábbi házasságából származó négy gyermeke volt: Lola Van Wagenennel kötött frigyéből születtek Scott, James, Shauna és Amy. Az életútját egyszerre szövik át boldog és fájdalmas pillanatok, melyeket tragikus módon két fiának elvesztése is mélyen érintett.
Az első gyermekük, Scott Redford, 1959. november 19-én jött a világra, de sajnálatos módon mindössze két és fél hónappal később, csecsemőhalál szindróma (SIDS) miatt távozott az élők sorából. Ez a veszteség mélyebb sérülést hagyott a fiatal házaspárban, akik később sem kímélték a megpróbáltatások.
James Redford, a pár második fia, 1962. május 5-én született és 2020. október 16-án hunyt el. Ő egy súlyos máj- és epeúti betegségben, a primer szklerotizáló kolangitiszben szenvedett, mely végül epeútrákhoz vezetett. A gyász híre felesége, Kyle Redford révén vált ismertté, aki mély szeretetről, tiszteletről és az életnek szentelt jelentős munkásságról beszélt.
James hátrahagyott egy szeretetteljes családot: feleségét, Kyle-t, akivel 32 közös évük volt, valamint két gyermeküket, Dylant és Lenát. Kyle köszönetét fejezte ki gyermekeik támogatásáért James betegsége alatt.
James elvesztését követően Robert Redford nyilvánosságra hozta fájdalmát és gyászát, mely egy ilyen súlyos veszteség esetén elkerülhetetlen. James egész életében jeleskedett filantróp tevékenységében, dokumentumfilmgyártásban és környezetvédelemben, művészete maradandó örökséget hozott létre.
James együttműködött az Amy Tan írónővel is, akik több dokumentumfilmet alkottak, például a “Where the Past Begins” című művet. Tan kifejezte mély szomorúságát James elvesztése miatt, hangsúlyozva a közöttük kialakult szoros barátságot és szakmai kapcsolatot.
James filmjei gyakran vették célba a környezeti és egészségügyi témákat, jelentős mértékben előmozdítva ezen területeket. 2005-ben alapította meg apjával, Roberttal együtt a Redford Centert, amely a környezetvédelmi dokumentumfilmezés és aktivizmus elterjesztését támogatja. E szervezet tovább viszi James örökségét, aktív részvételével Dylannak, James és Kyle fiának is.
2018-ban Robert Redford bejelentette, hogy visszavonul a színészettől, bár utalt arra, hogy idővel újabb alkotói feladatokat vállalhat. Habár színészi pályafutását lezárta, hatása a filmiparban tovább él, főként producerként és a Sundance Filmfesztivál alapítójaként.
A hegyek mögött lassan hanyatlott a nap, amikor Robert Redford egyedül ült régi faházának verandáján. A szél végigsöpört a fenyők között, mintha emlékeztetni akarná arra, hogy minden pillanat elsuhan, akár a por a nyári ösvényen. Nyolcvan felett járt, és bár a világ még mindig a legendás színészt, a rendezőt, a fesztiválalapítót látta benne, ő maga inkább csak egy öregembernek érezte magát, aki túl sok veszteséget hord a szívében.
Fiatalon a filmek világa volt az otthona. A vászon hősei között találta meg önmagát: cowboy, útonálló, kém vagy éppen álmodozó idealista. A kamera előtt minden fájdalmat át tudott alakítani valamiféle új valósággá. De amikor a forgatás véget ért, és a fények kialudtak, ott maradt vele a csend — és a hiány. Gyermekei elvesztése olyan seb volt, amelyet sem a legnagyobb siker, sem a legnagyobb taps nem tudott begyógyítani.
Mégis, a gyász közepette is dolgozott, alkotott, és a környezet védelméért küzdött. „A természet nem díszlet” — mondogatta mindig. — „Hanem az egyetlen színpad, amelyen valóban mindnyájan játszunk.”
Aznap este azonban valami más történt. Ahogy a nap utolsó sugarai elhaltak, különös fény derengett a kert végében. Robert felállt, óvatos léptekkel követte a világosságot, mígnem egy régi vetítőgépet pillantott meg a tisztáson. Nem ő hozta oda, és soha nem is látta korábban. A gép azonban működött: a vászon nélküli levegőbe vetítette a képeket.
Először fiatalkori önmagát látta. A fiatal Robertet, aki teli erővel, kockás ingben, haját a szél borzolva nevetett. Majd feltűntek a filmjei jelenetei, mintha az idő maga akarta volna visszaadni mindazt, amit eljátszott.
De aztán a képek megváltoztak. A vászon nélküli fényben nem a karakterek jelentek meg, hanem saját gyermekei arcai. Mosolyogtak, integettek, mintha soha nem hagyták volna el ezt a világot. Robert térdre rogyott, könnyek csorogtak arcán.
– Ha csak egyszer… egyszer még beszélhetnék veletek – suttogta.
Ekkor a fényalakok megmozdultak, és a hangjuk betöltötte az éjszakát.
– Apa, mindig itt vagyunk – szólt a legidősebb gyermek alakja. – A filmekben, a fák között, a szélben, amit annyira szeretsz.
Robert szíve egyszerre fájt és könnyebbült meg. Úgy érezte, mintha egy egész élet terhét dobták volna le róla.
Hirtelen azonban a vetítőgép fénye egy utolsó jelenetet mutatott. Nem múltat, nem emléket, hanem valamit, ami még nem történt meg. A vászon nélküli fényben látta saját magát, amint áll a Sundance Filmfesztivál színpadán, és egyetlen rövid filmet vetít a közönségnek. Nem hollywoodi produkció volt, hanem egy ismeretlen rendező munkája. Egy fiatal lány filmje, aki a környezeti pusztulásról készített dokumentumot.
Robert látta, ahogy a közönség előbb meghökken, majd felállva tapsol. És látta önmagát is, amint mosolyogva meghajol, majd utoljára kilép a színpadról.
A fény elhalványult, a vetítőgép eltűnt, mintha sosem létezett volna. Csak a csillagok maradtak felette.
Másnap Redford leült íróasztalához, és levelet írt a Sundance szervezőinek. Ebben egyetlen kérést fogalmazott meg: az utolsó fesztiválon, amelyen részt vesz, vetítsék le a fiatal lány filmjét, amelyről előző este álomszerű látomást látott. A lány nevét is pontosan leírta, mintha már ismerte volna, pedig sosem találkozott vele.
Hónapokkal később, a fesztiválon valóban bemutatták a filmet. A lány, aki mindössze huszonhárom éves volt, könnyek között lépett színpadra, amikor közölték vele, hogy a zsűri különdíját nyerte. Robert Redford ott állt mellette, mosolyogva, csendben. Tudta, hogy a látomás beteljesült.
És akkor történt meg a váratlan fordulat: a fiatal rendezőnő a köszönőbeszédében elárulta, hogy édesanyja egykor Redford filmjeinek rajongója volt, és éppen az egyik régi filmje inspirálta arra, hogy kamerát vegyen a kezébe. Az édesanyja azonban évekkel korábban elhunyt betegségben. A lány úgy érezte, mintha ezzel a filmmel végre beszélhetett volna hozzá.
A közönség döbbenten hallgatott. Robert szívében pedig különös felismerés született: ahogy ő gyermekeit vélte viszontlátni a vetítő fényében, úgy most egy másik gyermek találta meg elveszett szülőjét az ő öröksége által.
Ekkor értette meg, hogy a veszteségek és a gyász nem csupán súlyok. Néha hidak is, amelyek összekötik az élőket és az eltávozottakat — és új történeteket hoznak létre.
Amikor azon az estén Redford utoljára lépett le a színpadról, nem szomorúság, hanem béke kísérte. Tudta, hogy az idő körbeért, és amit hátrahagy, az nem csupán filmek sora, hanem egy láncolat: emberek, akik egymásból merítenek erőt, még akkor is, ha sosem találkoztak.
És ahogy a függöny legördült, Robert Redford utolsó mosolya nem a vászon hőseinek, hanem az élet váratlanul kibomló történetének szólt.