Az iroda zajos világa hirtelen dermedtté vált. Kovácsné Ilona a földet bámulta, próbálta lenyelni a szavakat, amelyek úgy marták a szívét, mint a hideg szél a repedezett bőrt. A főnök rikító kék nyakkendője alatt szélesen vigyorgott, mintha szórakoztatná a saját kegyetlensége.
Marika, a hétéves kislány, eddig csendben szorította magához kopott rongybabáját, de most felemelte a fejét. Hangja vékony volt, de tiszta:
– Bácsi, miért mond ilyeneket?
A csend, amely ezt követte, szinte kézzelfoghatóvá vált. Az alkalmazottak, akik addig mereven bámulták monitorjaikat, egyszerre érezték, hogy valami megváltozott a levegőben. A főnök mosolya szélesebb lett, de a szeme körül apró rángások árulták el, hogy a kislány kérdése talán mélyebben vágott, mint azt bárki gondolta.
A csend megtörése
– Látjátok? – harsogta a férfi, mintha vissza akarná nyerni a fölényét. – Még a gyerekek is okoskodnak manapság! Ez itt egy iroda, nem óvoda. – Hangja keményen koppant a falakon, de mögötte valami bizonytalanság bujkált.
Ilona megszorította unokája kezét. – Ne szólj, Marika – suttogta. – Csak hallgass.
De Marika nem hallgatott. – A nagymamám nagyon fáradt. Minden nap korán kel, hogy itt tisztaság legyen. A rongyát azért hozza, hogy maguknak ne kelljen koszban ülni. És én… én azért vagyok itt, mert nincs, aki vigyázzon rám.
A szavak egyszerűek voltak, de mintha szíven ütötték volna azokat, akik hallgatták. Egy fiatal titkárnő szeme megtelt könnyel, majd gyorsan a képernyő felé fordult, nehogy bárki meglássa.
A múlt árnyai
A főnök, akit mindenki csak Kovács igazgatónak hívott, közelebb lépett. Lehajolt a kislányhoz, suttogva, de mindenki hallhatta:
– Te nem érted, kislány. A világban nincs helye a gyengéknek. És aki rongyot szorongat, az gyenge.
Marika szeme tágra nyílt. Szorosan a mellkasához húzta rongybabáját. – Ez nem csak rongy – mondta. – Ez az anyukámtól van. Ő már nincs velünk.
Ilona megdermedt. Nem akarta, hogy a kislány beszéljen erről. De már késő volt.
A leleplezés
Az egyik kolléga, egy csendes könyvelő, hirtelen felállt. – Igazgató úr – szólalt meg remegő hangon –, talán elég volt. Ez nem méltó…
A férfi rávillantotta hideg mosolyát. – Maga meg hallgasson, Kertész. Ne feledje, ki fizeti a fizetését.
De ekkor a legváratlanabb történt: Marika letette a rongybabát az asztalra. Az öreg, foszladozó anyagból kipottyant valami apró, fényes tárgy. Minden szem arra szegeződött.
Egy régi, aranyozott medál volt az.
Ilona elsápadt. – Ez… hogy került oda? – suttogta.
Marika megsimította a medált. – Anyué volt. Azt mondta, őrizni fog engem, bármi történik. – A kislány ártatlan hangja megremegtette a teret.
Az igazgató arcán a változás
Az igazgató tekintete a medálra tapadt. Hirtelen elfehéredett, ajka megremegett. Senki sem értette a reakcióját. A férfi hátratántorodott, kezével a homlokához kapott.
– Ez… lehetetlen… – motyogta.
Ilona riadtan figyelte. – Mi van magával?
Az igazgató végül összeroskadt egy székre, s szemei könnybe lábadtak. – Ezt a medált… én adtam valakinek. Harminc éve. Egy nőnek, akit… akit szerettem, de elhagytam. Azt mondta, megtartja, amíg él.
A szoba dermedt csendbe borult.
A döbbenet
Ilona arcából kifutott a vér. – Az a nő… a lányom volt. Marika édesanyja.
A szavak villámcsapásként hasítottak végig a termen. Az igazgató felkapta a fejét. Tekintete Ilonáról a kislányra siklott, majd újra a medálra.
– Akkor… ő… – hangja megtört. – Ő az unokám?
Marika értetlenül nézett rá, de Ilona szorosan átölelte. – Nem. Nem az unokád. Neked nincs jogod így nevezni. Amikor a lányomnak a legnagyobb szüksége lett volna rád, hátat fordítottál. Most már túl késő.
A végső fordulat
A kollégák megdöbbenve figyelték a jelenetet. A főnök, aki eddig mindent irányított, most ott ült, összetörten, mint egy leleplezett bűnös.
Marika halkan megszólalt. – Bácsi… ha tényleg az én nagyapám vagy… miért vagy ilyen rossz?
Az igazgató nem válaszolt. Könnyek gördültek végig arcán.
Ilona felállt, megfogta unokája kezét, és elindult kifelé az irodából. A kollégák némán álltak félre, utat engedve nekik.
Mielőtt becsukódott volna az ajtó, Ilona még egyszer visszanézett. – Az ember értékét nem a nyakkendője, hanem a szíve mutatja. És maga ezt rég elveszítette.
Epilógus
Az iroda hetekig zsongott a történettől. Az igazgató néhány nap múlva eltűnt, többé nem tért vissza. Helyére új vezető érkezett, aki tisztelettel fordult minden dolgozó felé – a takarítónők felé is.
Marika rongybabáját otthon, egy polcon őrizte tovább. De a medál új értelmet adott neki: nemcsak az anyja emléke volt, hanem annak bizonyítéka is, hogy az igazság még a legkeményebb falakon is áttörhet.
És Ilona szívében, bármilyen fájdalmas is volt a felismerés, ott élt a megnyugvás: az a bizonyos nap nem megaláztatásként, hanem felszabadulásként marad meg emlékezetében.