Ethan Ward, a négyéves kisfiú, halkan ismételgette, miközben a szőnyegen játszott: „Az igazi anyám a kútban van.” Lydia, Ethan nevelőanyja, épp akkor lépett be a nappaliba, és megdermedt a hallott szavaktól. Daniel, Ethan apja, aki épp az újságot olvasta, leengedte a papírt és felesége felé fordult.
„Mit mondtál, Ethan?” – kérdezte Lydia, egyre inkább zavarodottan.
A kisfiú nyugodtan, mintha semmi különös nem történt volna, felnézett rá. „Az igazi anyám kék ruhát viselt. Beleesett a kútba az udvarunkban. Daniel apa is ott volt.”
Daniel gúnyosan felnevetett. „Nevetséges. A gyerekek mindig ilyen hülyeségeket találnak ki.”
De Lydia szíve megremegett. Valami nem stimmelt. Ethan már több mint egy éve élt velük, miután az árvaházból hozzájutták, és soha nem beszélt a ház mögötti régi kútról. Senki sem mondott neki semmit erről a titokzatos helyről. Miért beszélt a gyerek ilyesmiről?
A következő hetekben Ethan szinte mindennap ismételte ugyanazt. Sőt, egyre részletesebbé váltak a történetei. Néha még képeket is rajzolt: egy sötét hajú nő kék ruhában, ahogy egy fekete kútba esik, miközben valaki egy ásóval áll a közelben. Lydia kezdetben megpróbálta figyelmen kívül hagyni, de a gyerekek olyan dolgokat tudnak mondani, amik nem hagyják nyugodni az embert. Az is furcsa volt, hogy Ethan különös nyugalommal beszélt a történtekről, mintha valóban megtörtént volna.
Lydia az álmatlan éjszakák közepette egyre inkább kétségbeesett. Egy napon, mikor épp a konyhában állt, és egy pohár víz után nyúlt, valami megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Nem tudta, miért, de a szíve hevesebben kezdett el verni. Mintha valami váratlan dolog közeledett volna.
„Lydia, hagyd már abba a túlzásokat!” – szólt rá Daniel, mikor egy újabb vitájuk alakult ki a gyerek szokatlan viselkedéséről. „Az örökbefogadási papírok teljesen rendben vannak, és a gyerekek szoktak kitalálni ilyen baromságokat. Ne kezdj el paranoiáskodni, oké?”
De Lydia nem tudta elfelejteni a gyerek szavait. Valami mélyebb, valami sötét titok húzódott meg Ethan történetei mögött. És amikor a szomszédok is kezdtek megjegyzéseket tenni, és a gyerekek a „kútban lévő nőről” suttogtak, Lydia már nem tudott tovább elodázni semmit.
Egy pénteki napon, mikor Ethan a szomszédban játszott, Lydia úgy döntött, hogy elviszi a fiút egy gyermekpszichológushoz. „Beszéljünk kicsit, Ethan” – mondta neki, miközben a kocsiba ültették.
A pszichológus, egy középkorú nő, kedvesen mosolygott. „Mesélj nekem erről az álomról, Ethan. Hogyan is történt?”
Ethan ránézett, szemei hidegek és nyugodtak voltak. „Ez nem álom, doktor néni. Anyukámat – Helennek hívják – meglökték. Daniel apu meglökte. Sírt, de senki sem jött.”
A pszichológus homlokráncolva figyelte a gyermeket. „Aha, tehát azt mondod, hogy… valaki meglökte anyukádat, és nem segítettek neki?”
Ethan bólintott. „Igen. És utána a kútba esett.”
A pszichológus próbálta összeszedni gondolatait. Valami nagyon nem volt rendben. „Ethan, hová is esett az édesanyád?”
„A kútba” – válaszolta a kisfiú, mintha természetes lenne.
Lydia szívében egy apró pánikfuvallat szaladt végig. Mi van, ha Ethan igazat mond? De hogy kerülhetett volna egy kútba az édesanyja? És miért sosem említette ezt Daniel?
Miután hazamentek, Lydia a ház körül sétált, és egyre inkább a kút felé vonzódott. Valami, amit Ethan mondott, megmagyarázhatatlan vonzalmat keltett benne. Két nap múlva, mikor Daniel elment dolgozni, elhatározta, hogy végleg utánajár a dolognak.
Kiment a kertbe, és a kút felé sétált. A régi, mocsaras kút még mindig ott állt az udvar hátsó részén, titokzatosan és elhagyatottan. Lydia a kőfalakhoz hajolt, és egy pillanatra megállt, hogy megvizsgálja, vajon van-e valami a mélyben.
Hirtelen valami furcsa fénycsillanást látott a víz felszínén. Térdre rogyott, és egy pillanat alatt egy érzés áramlott át rajta: mintha egy titok elfeledett darabja került volna felszínre.
Lydia belenyúlt a vízbe, és valami kemény tárgyat talált. Felhúzta, és a kezében ott volt egy régi, rozsdás kulcs.
Ez a kulcs… Mihez tartozhatott? Lydia zsebébe tette, majd határozott léptekkel elindult a ház felé.
De ahogy belépett a házba, Daniel az ajtóban állt. Keze feszülten, elhúzott ajkakkal.
„Mi a fenét keresel ott?” – kérdezte.
Lydia szemei elkerekedtek. „Mi van a kúttal, Daniel? Miért nem mondtál nekem semmit?”
Daniel elmosolyodott, és mintha semmi sem történt volna, megvonta a vállát. „Lydia, minden rendben van. Most már elég legyen a felfordulásból.”
De Lydia egy pillanatra megállt, és egyetlen szó sem hagyta el a száját. A kulcs ott volt a zsebében. Érezte, hogy a válasz ott van a kút mélyén.
És nem állhatott meg most már.