– Nos, meglepett? – kérdezte nyugodtan Viktória, miközben elhúzta a széket és leült Alla Nikolajevna elé. – Felismerted végre a lázadó lányodat?
Az anya pislogott, majd összeráncolta a homlokát, és oldalra nézett a mellette ülő Pavel Serafimovicsra, aki úgy ült, mintha az egész jelenet megzavarná abban, hogy zavartalanul nézzen egy politikai műsort.
– Felismertem – mondta szűkszavúan Alla Nikolajevna. – Csak eleinte nem értettem, ki az a nagyképűen belépő nő a kávézóba. Mintha egy sorozatban lenne színésznő.
– Helyes. Mindig is túl sokat vállaltam magamra – mosolygott félre Viktória. – Még akkor is, amikor színes festékeket kértem a születésnapomra.
A pincér hozta az étlapot. Apa anélkül bökött rá az üzleti ebédre, hogy ránézett volna. Anya sóhajtott, és óvatosan letette a szemüvegét az asztalra. Viktória párolt lazacot rendelt. Egy csipetnyi irónia azoknak, akik emlékeznek rá, hogy gyerekkorában zabkásával etették, és ezt egészséges táplálkozásnak nevezték.
– Szóval most hozzámentél ehhez a Makarovhoz? – kezdte Alla Nikolajevna. – Hallottam, hogy három lakása van a belvárosban, Moszkvában?
– Igen. És van egy gyomra is. Képzeld, ott dobog a mellkasában – fújta ki Viktória hamis lelkesedéssel.
Apa felhorkant.
– A szarkazmus nem az intelligencia jele, Vika. Inkább meséld el, hogyan ismerkedtetek meg? Összefutottál vele az utcán?
– Majdnem. Csak az utca helyett egy design stúdió volt, és nem őt vettem fel, hanem én mentettem meg az ő projektjét. Ő befektető, én akkor még csak asszisztens voltam.
– Asszisztens… – vonta el a száját az anya. – Jogász is lehettél volna. Apáddal az volt az álmunk, hogy közjegyzőként dolgozz. Ott biztos állás, nyugdíj és fix munkaidő van.
– Meg persze stressz, előbb harmincévesen ősz hajszálak és örökös idegeskedés mások ügyei miatt. Köszönöm, nem kérek. Nekem mást jelölt ki az élet.
– Persze, hogy mást választottál – szólt közbe Alla Nikolajevna. – Hiszen gyerekkorodtól fogva makacs voltál. Nagy contrast Artyom, aki csendes és kiegyensúlyozott…
– És még mindig veletek lakik a háromszobásban Mytiscsiben – vágott közbe Viktória karba tett kézzel. – Feleségével, gyerekeivel, molylepkével a kamrában és egy új, hitelre vett autóval.
Az anya feszültté vált, apa köhögött. Egy szomszédos asztalnál valaki halkan nevetett. De Viktória már nem tudta abbahagyni.
– Tudjátok, mi a legkomikusabb? Hogy soha egy próbálkozást sem tettetek, hogy megértsétek, amit átéltem. Csak mindig: Artyom, Artyom, Artyom… És én? Veletek csak ez a mondat ment: „Rosszul élsz, Viktória! Nem tudod, mit akarsz! Mindent elrontasz!”
Alla Nikolajevna lassan elővett egy zsebkendőt a táskájából. Nyilván az „elváratlan könnyekre” készült. Csakhogy nem ő könnyezett – Viktória belül lángolt, de a szavaiból, hangjából hideg acél szivárgott.
– Három műszakban dolgoztam, hogy bérelhessek egy szobát. Mások vécéjét takarítottam. Tudtátok ezt?
– Miért mondod ezt? – kérdezte halkan Pavel Serafimovics. – Minek bolygatni a múltat?
– Mert fogalmatok sem volt arról, hogyan éltem. És nem érdekelte senkit. Csak akkor figyeltetek fel rám, mikor megtudtátok, hogy a férjem gazdag. Akkor eszetekbe jutott, hogy talán van egy lányotok, és akkor talán segíthettek.
– Segíteni? – tett sértődött arcot Alla Nikolajevna. – Csak próbáltunk jobb kapcsolatot kialakítani.
– Tizenöt év hallgatás után? – nevetett fel Viktória. – Persze. Csak hirtelen eszetekbe jutott a gyerek. Majdnem meg is könnyeztelek a meghatottságtól.
– Mit beszélsz, Vika?! – emelte fel az apja a hangját. – Nem tartozunk neked semmivel! Te mentél el!
– Így van, elmentem, mert nem lehet abban a házban élni, ahol csak az van szeretve, aki éppen kényelmes. Soha meg nem kérdeztek, hogy akarok-e úgy élni, ahogy ti diktáltátok. Tizenhét évesen ezt mondtátok: „Akarod a szabadságot? Akkor menj, és élj, ahogy szeretnél.” Szóval elmentem, és éltem.
– Aggódtunk érted! – kiáltotta az anya, már nem bírva visszatartani az érzelmeit. – Nem tudtuk, hol vagy! Amikor Artyom azt mondta, hogy látta téged a tévében, elgondolkodtam…
– Arra gondoltál, hogy jól jön egy nagy gondoskodónak mutatkozni? – vágott közbe Viktória összeszorított ajakkal. – Tudod, anyu, őszintén mondom, ha pénzt akarhattok, akkor mondjátok meg. Elég a színjátékból.
Alla Nikolajevna elsápadt. Ajkai remegni kezdtek. Apa felállt.
– Gyere, Alla. Látod, megváltozott. A pénz megrombolta.
– Nem – válaszolt hidegen Viktória. – Nem a pénz rombol. Csak lehetőséget ad arra, hogy ne kelljen tűrni.
Fizetés nélkül távoztak. Hiszen minek is? A gazdag lány férje a vállalkozó. Ő majd fedez mindent.
Viktória még tíz percig ült az asztalnál, majd elővette a telefonját és tárcsázta Szergejt.
– Pont úgy ment, ahogy gondoltam – sóhajtott. – Nem megbocsátást akartak, csak a pénzzel akartak kapcsolatot.
– Gyere vissza – mondta lágyan ő. – Sushit rendeltem és kinyitottam egy bort. A kedvencedet. Erős vagy, Vika. De nem vagy egyedül. Soha többé nem.
Viktória elmosolyodott.
És hirtelen felszabadultnak érezte magát.
Nincs fájdalom. Nincs harag. Nincs többé szülő.
Egyszerűen csak könnyű.
Fontos felismerés: A valódi szabadságot nem lehet mások elvárásai szerint élni. Az önálló élet választása sokszor fájdalmas, de végül felszabadító.
_____________________________
– Megígérted, hogy a pénz a sógornőnknek megy majd! A három év alatt összegyűjtött felújításra! És én meg itt fogok penészes lakásban élni csepegő csappal?!
Szíveink orvosa | Igor Maszin
Június 10.
– Nos, gratulálok – hallatszott Artyom hangja a hátuk mögül. – Most már nálunk te vagy a sztár. Az egész család csak rólad beszél.
Viktória megfordult. A testvére állt a lakás ajtajában, kabátban, ami már rég nem passzolt rá, és azzal az egykori félmosollyal, amivel valaha lenyűgözte a kémia tanárt.
– Ki engedett be? – kérdezte ingerlékenyen.
– Szergej. Elment boltba, én akkor jöttem. Mondtam neki, hogy „Vika bátyja vagyok”, és beengedett.
– Hát persze. Most már családi belépőd is van.
– Ne viccelj, Vik. Nem vagyok az ellenséged.
– Nem az vagy, csak évekig hallgattál. Csendben tűrted, hogy itthon megalázzanak. Hogy anya család szégyenének hívjon, te meg tettél, mintha nem hallanád.
– Nem tudtam, hogy ennyire érzed magad rosszul – vonta fel a vállát Artyom. – Mindig is más voltál.
– Már hogyne! „Más”. Aki könnyebb, ha nem is veszik észre. Akit nem védenek meg. Akinek nem hívnak szülinapra. Akit nem kérdeznek meg, hogyan boldogul a nagyvárosban egyedül.
Leült a kanapé szélére, kinézett az ablakon.
– Nézd, élő vagy. És nemcsak túlélő, hanem jól is állod a sarat. Van itt neked – nézett körül a tágas nappaliban – minden, amire szükséged lehet.
– Csak csodálni jöttél vagy valami mondani? – kérdezte élesen.
– Anyát és apát aggasztod.
– Az bosszantja őket, hogy a férjem nem hülye, és nem ad nekik egy vasat sem?
– Nem erről van szó.
– Persze. Náluk mindig „nem az a lényeg” van. Csak az számít, hogy a pénz, a látszólagos siker és a jó családi fotók legyenek meg a rokonoknak Rjazanyból. Még a temetésemre sem jönnének el, ha nem tudnák, hogy most már Makarova a nevem.
– Igazságtalan vagy – sóhajtott testvére. – Anyánk ilyen természetű. Egyszerűen nem tud máshogy viselkedni.
– Én meg nem akarok a kényelmes lányuk lenni. És nem is fogok megtanulni.
Felállt és lassan bolyongani kezdett a szobában, mintha megpróbálná belakni az életét.
– Azon gondolkodtam, hogy ha már most a fővárosban élsz, talán én is számíthatok rád. A feleségem manikűrstúdiót akar nyitni, de nem kaphatok hitelt, te viszont…
– Aha. Máris eljutottunk a lényeghez – mosolygott gúnyosan Viktória. – Nem a békülésért jöttél, nem a bocsánatkérésért, hanem a pénzért.
Testvére megállt, majd mély levegőt vett, és megadta magát.
– Igen, pénzt kértem. Hogy máshogy? A szüleinktől úgysem kapok egy vasat sem, a lakáshitelt fizetjük, két gyerek, kevés a munka. Te viszont jól állsz anyagilag, a férjednek van pénze. Tudnál segíteni. A család miatt.
– Megértetted egyáltalán, mit mondtál? „A család érdekében”… Az, amelyik elfordult tőlem. Amelyik idegenként kezelt.
– Az emberek változnak.
– Nem. Az emberek akkor kezdenek rászorulni másokra. Ez nem változás, hanem túlélési stratégia.
Közelebb lépett, mélyen a szemébe nézett.
– Te meg megváltoztál. Keménnyé váltál.
– Nem, csak nem vagyok már bolond, és ez, ahogy a tapasztalat mutatja, pénzzel és magánnyal gyógyítható. Köszönöm, hogy megtanítottatok rá.
Szótlanul távozott. Nem kiabált, nem csinált jelenetet. Csak halk ajtócsapódás jelezte az eltávozását. Nyilván azt várta, hogy felhívja. Hogy azt mondja: „Arkagyij, meggondoltam magam, itt van a kétszázezer a Ksyusha üzletéhez.”
Nem fog megtörténni.
Tíz perc múlva visszatért Szergej. Táskájában kedvenc tésztája és egy üveg bor lapult.
– Az arcod olyan, mint akinek most vinnie kellett a családtagját – mosolygott, miközben levette a kabátját.
– Valahogy úgy – bólintott. – Artyom volt itt. Szintén „aggódott.”
– Pénzt kért?
– Igen. Mint testvér. Azt hitte, nálam a pénz úgy nő, mint a paprikavirág a fóliasátorban.
– Jól vagy?
– Jobban, mint valaha. Tudod, most jöttem rá egy fontos dologra.
– Mire?
– Hogy nem tartozom már nekik semmivel. Sem pénzzel, sem bocsánattal, sem kedvességgel. Amit megéltem, azt megéltem. Amit akarnak, azt soha nem kapják meg. Ez azt jelenti: Az életet a saját feltételeim szerint élem.
– Büszke vagyok rád – mondta Szergej. – Igazán.
– Én magamra is – végre – büszke vagyok.
Kikészítette a poharakat.
Bort töltött, miközben érezte, hogy a szíve megtelik csenddel. Igazi csenddel. Minden nagyzás nélkül. Elvárások nélkül. Mások kérései nélkül.
Csak az ő élete.
És senki másé.
Összegzésként: Egy ilyen fájdalmas családi találkozás után a belső béke megtalálása a legnagyobb győzelem. Az önállóság és az önmagunkhoz hű élet választása felszabadító erővel bír még a legmélyebb sebek után is.