„Tényleg azt hitted, hogy csendben nézem, ahogyan a testvéred kicipeli a holminkat?” – dühösen törtem meg a csendet.
Minden ellentmondás első jele akkor ütött be, amikor nagyanyám porcelán levesestálját kerestem a vasárnapi ebédhez. Viktor azt tervezte, hogy meghívja a főnökét, és én pont ebben a tálban akartam tálalni a levest – tiszta fehér volt, finom aranyszegéllyel és kecses mintával a szélén.
„Vitya, nem láttad véletlenül a nagyanyámtól származó tálat? Azt, amelyiken arany liliom motívum van?” – kiáltottam a konyhából, miközben a szekrényben kutattam a porcelán után.
Ő nem válaszolt azonnal, csak percek múlva jelent meg a konyha ajtajában, megszokott módon az orrcimpáját dörzsölve – ez a gesztus mindig azt jelezte, hogy kellemetlen helyzetben van.
„Úgy tűnik, Lidija múlt csütörtökön elvitte… Azt mondta, hogy az anyánké, és szeretné betenni a saját szekrényébe” – mondta halkan.
Lassan kiegyenesedtem, miközben egy egyszerű mázas tányért tartottam a kezemben.
„A testvéred elvitte AZON A legendás levesestálon, amit a nagyanyám az új otthonunkba költözésünk alkalmából adott nekem?”
Viktor elkerülte a tekintetemet, suttogva válaszolt:
„Elnézést, úgy gondoltam, ez nem annyira fontos.”
Mélyeket lélegezve próbáltam megfékezni az érzelmeimet, amik dübörögtek bennem.
„Milyen más dolgokat vitt még el Lidija, míg nem voltam otthon?”
A kérdés lógott a levegőben. Viktor zavartan toporgott, majd végül bevallotta:
- „Elvitt még egy hímzett abroszt is, és pár ezüstkanalat…”
„Az abroszt? Viktor, az a MI esküvői ajándékunk volt! Anyád adta nekünk!”
„Ne kiabálj, Iri, Lidija azt mondta, hogy anya akarta, hogy ez az abrosz a családjukban maradjon.”
„A családjukban? És mi kik vagyunk akkor?” – kérdeztem csalódottan.
Viktor leült, fáradtan támaszkodva a székre.
„Ne veszekedjünk a holmik miatt, tudod, Lidijának ezek az emlékek az anyánkkal kapcsolatosak.”
„És neked nem?” – néztem rá hitetlenül. – „Vagy csak mindig félsz ellene szólni, ahogy szoktad?”
Viktor felállt, az arca elkomorodott.
„Nem kívánok erről beszélni. Dolgom van a garázsban.”
És kilépett, magamra hagyva a konyhában, a szétszórt edények között.
Fokozatosan vettem észre, hogy egyre több tárgy tűnik el a lakásból. Régi váza a komódon, a tengert ábrázoló kép, amit az ötödik házassági évfordulónkra kaptunk a barátainktól, valamint a kötött gyapjúsál, amit három évvel ezelőtt, hosszú téli estéken készítettem.
Mindez Lidijánál jelent meg. Láttam a vázánkat, amikor látogatóban jártunk nála karácsonykor. A pléd hanyagul lógott a kanapé hátán, a festmény pedig a bejárati előszobában volt kirakva.
Lidija találkozásaink során nem tudta leplezni csillogó tekintetét, ami egyértelműen győzelmet tükrözött. Egész testtartása, mosolya és a pohár fogása mind azt üzenték: „Nézd csak, kedvesem, mindent elveszek, amit csak akarok.”
- Hányszor hoztam szóba ezt a témát a férjemmel… de minden alkalommal megtalálta, hogyan térjen ki a kellemetlen beszélgetés elől.
„Ugyan, miért dramatizálsz ennyit, Iri? Csak pár apróság.”
„EZ NEM CSAK HOLMI, Vitya! Ez a mi otthonunk, a közös életünk, amit Lidija szisztematikusan szétszed.”
„De hát anyám lakásában élünk…”
És itt volt a lényeg – Viktor továbbra is azt hitte, hogy csak a mamája tulajdonában álló lakásban lakunk, pedig Anna Szergejevna nyolc éve elhunyt, és a lakást az örökségben Viktornak hagyta. Nem nekünk. Ez pedig Lidijának adott esélyt, hogy minden alkalommal emlékeztesse a testvérét a tulajdonjogra.
Bekezdtem bezárni a szekrényeket, eldugni az értékes tárgyakat. Az otthonunk lassan erődítménnyé vált – nem egy külső ellenség ellen, hanem a férjem testvérének az ostroma miatt, aki gátlástalanul elszállította mindazt, amire csak rávetette a szemét.
Egy alkalommal nem bírtam tovább, és felhívtam őt.
„Lidija, beszélnünk kell a holmikról, amiket viszel a házunkból.”
Hangjában felcsendült a nevetés, mint a törött üveg csörömpölése.
„A ti házatokból? Édesem, ne feledd, hogy ez anya otthona. Én ugyanolyan jogot formálok az anyánk dolgain, mint Vitya.”
„De sok tárgy nem is az anyáé. Az abrosz például a mi esküvői ajándékunk, a levesestál pedig a nagyanyámtól van!”
„Vitya azt mondta, ti úgysem használjátok őket. És egyébként is, ez a készlet is anyáé. Nem bánod, ha elviszem a hétvégén? Vitya már beleegyezett.”
Szótlanul letettem a telefont, forró könnyek hullottak arcomon.
Aznap este először a vendégszobába mentem aludni. Viktor meg sem kérdezte, miért.
Az események akkor fordultak meg, amikor egy szerdán korábban jöttem haza a munkából. A reggelt gyötörő migrén annyira eldurvult, hogy a főnök hamarabb elbocsátott pihenni.
Az ajtó előtt ismerős hangokra lettem figyelmes: Lidija és Viktor beszélgettek a nappaliban.
Az ajtó nyitva volt. Óvatosan beléptem a folyosóra, majd megdermedtem a hallottak hallatán.
„Természetesen, vidd el, hiszen ez anyánk kristálya.”
„Na és mit szól a csodaszép feleséged?” – harsogott Lidija gúnyosan.
„Nem szól semmit. Ha mégis szól, hát túl fogom élni.”
Elakadt a lélegzetem. Tényleg túl fogja élni?
Megléptem a nappali felé, majd megálltam az ajtóban. Lidija a szekrényünk előtt állt, és óvatosan becsomagolta az üvegpoharakat – melyeket a szüleim esküvői ajándékul adtak. Viktor lógatta a lábát a székben, a madarakat bámulta a szomszéd ház párkányán, mintha egyáltalán nem érintette volna, ami történik.
„Tényleg azt hiszed, csendben nézem, hogy ez a … rokonunk széthord mindent, ami nekünk fontos?” – kiáltottam, hangom alig ismerve saját haragos rezgését.
Mintha áramütés érte volna őket, mindketten ugráltak, majd összeráncolódó arccal fordultak felém — mintha tetten ért tolvajok lennénk. Lidija megállt a pohárral a kezében, de gyorsan visszanyerte önuralmát.
„Áh, Iri! Miért jó, hogy megjöttél? Épp a poharakat akartam elvinni. Úgysem használjátok, csak porosodnak nálatok.”
„Tedd le, azonnal.”
Valami a hangomban megállította őt. Talán az a csendes harag, ami hónapok óta fortyogott bennem, most végre kitört.
„Vitya, mondd meg a feleségednek, hogy illetlenül viselkedik!” – fordult Lidija a testvéréhez, keresve a támogatást.
De Viktor csendben maradt, mintha először látná az eseményeket.
„Már mondtam – tedd le.”
Lépést tettem előre. „Add vissza az összes tárgyat, amit elvittél: a levesestálat, az abroszt, az ezüstöt, a vázát – mindent.”
Lidija idegesen nevetett.
„Te tényleg bolond vagy, Iri? Ezek anyánk dolgai!”
„Nem, Lidija. Ezek a mi dolgunk. Én és Viktor vagyunk itt otthon. Nyolc éve építjük a közös életünket, te pedig úgy jössz, mint egy tolvaj a nap közepén, és veszélytelenül elveszed azt, amihez semmi jogod nincs.”
„Vityikám!” – sípolt Lidija, hangja a félelemtől és a haragtól hasonlított a fékek nyikorgására. – „Miért nem szólsz neki? Helyezd vissza a helyére a feleségedet!”
Tekintetem lassan rávettem a férjemre, akinek az arca kifehéredett, mintha krétával festették volna ki, a homlokán pedig izzadtság gyöngyözött, mintha éppen egy maratont futott volna.
„Gyerünk, Vitya, ne szégyenlősködj.”
Meglepetésemre halkan, szinte gyengéden szólaltam meg, mintha egy szezegett gyerekkel beszélnék.
„Végre mondd meg, hogy kié ez a ház, ezek a falak, ezek a tárgyak, és kinek van joga így rendelkezni rajtuk!”
Viktor lassan felállt a székből. A csend olyan hirtelen és erőteljesen zúdult ránk, mint egy lavina. Úgy tűnt, még a napfényben lebegő porszemek sem mozdulnak, és a falióra szelíd kakukkszava most kalapácsütések hangjaként hallatszott.
„Lidija, hallgass meg – mondta alig hallhatóan, de kemény hangon –, Iri teljesen igaza van. Nem hagyhatod, hogy csak úgy elhozz mindent, amit megszerzel magadnak, akár egy antikvárium kínálatából.”
Lidija megdermedt, nem hitt a fülének.
„Te… mit mondasz, tesó?”
„Azt, amit tíz éve kellett volna kimondanom – sóhajtott Viktor, kiegyenesedve. Ez a pillanat átalakította: az eddig görnyedt férfiból előlépett egy határozott, erős férj, aki kiharcolja a saját családjának jogait.”
„Értsd meg egyszer és mindenkorra: ez a lakás a miénk, az enyém és Irié, itt van a fészkünk, a menedékünk a világ ellen. Minden tárgy ezekben a falakban a mi tulajdonunk.”
„De mama soha nem…”
„Mama pontosan azokat hagyta rám, nekem, írásos végrendelet által! Itt mi rendelkezünk minden apró részlettel. Megértetted?”
Lidija arcát a düh szürkére fakította.
„Ez azt jelenti, hogy ez az új feleség eltávolított téged a családtól?”
„Nem, Iri az én családom, a feleségem. És téged, sister, szeretlek – de nem engedhetem meg, hogy idejöjj, és anélkül vigyél el bármit, hogy megkérdeznéd.”
Lidija tekintetében a zavar vonult vissza, és egyre inkább a düh lépett a helyébe. Eldobta a poharat, ami darabokra tört a parkettán, apró szikrázó csillagokként szóródva szét.
„Tartsd meg az egész lomot, és nyugodtan fulladj bele! Nem gondolod, hogy engem igazán érdekel ez a kacat? Csak meg akartam mutatni a feleségednek, hogy itt mindig én voltam, vagyok, és leszek az úr!
Gyors mozdulattal összeszedte a táskáját, és úgy kirohant, mintha démonok kergetnék. Az ajtó csattanása megrázta a falat, és egy kép a keretében leesett.
Viktorral ketten maradtunk a csendben, amit csak a falióra dobbantásai törtek meg.
Szótlanul szedtük össze a pohárról hullott üvegdarabokat. Én mentem a lapátért és seprűért, amíg ő guggolva ügyesen összeszedte a legkisebb szeleteket is.
„Óvatosan, drágám, ezek élesek.”
Amikor felemelte az arcát, megdöbbentem a két nedves fénylő csíkon, amelyek az arcán lecsorogtak, mint ezüstös patakok.
„Iri, bocsáss meg a butaságomért.”
Hangja megtört, mint egy elszakadó húr. „Nem óhajtottam tudatosan, mit tettem. Nem vettem észre, hogy hagyom, hogy ő uralkodjon rajtunk, és hogy megaláz téged.”
Leültem mellé, a puha szőnyeg érintette a térdem, és a fáradt szemébe néztem.
„Miért nem tudtad mindezek alatt az évek alatt kimondani neki a határozott ‘nem’-et?”
Viktor megrázta a fejét.
„Nem tudom… talán azért, mert ő az idősebb testvérem, mindig is az volt. Apánk halála után anya sokat dolgozott, és Lidija … ő vigyázott rám, a maga módján. Parancsolgatott és döntött helyettem, de adott gondoskodást is.”
Sóhajtott.
„Aztán megszokássá vált. Azt mondta, én úgy csinálom, ahogy ő akarja. Még akkor is, amikor te megjelentél. Úgy tűnt, nem volt bennem erő szembeszállni vele.”
„De ma már tudtál” – szóltam halkan, megérintve a kezét.
„Igen” – felelte, szemében egy újfajta elszántság tükröződött, talán megértette, mit veszíthet –, „mert rád jöttem rá. Az igazira. Nem engedem, hogy a múlt hiábavalósága miatt elveszítselek.”
Ekkor csörrent meg a telefon. Felkaptuk a fejünket, Viktor felállt, és lassan a készülékhez lépett.
„Igen, Lidija…” – kezdte a beszélgetést.
Láttam, hogy feszülten mozgolódik, homlokán verejtékcseppek csillogtak, mégis tovább beszélt csendesen, de eltökélten.
„Nem, nem változtattam meg a véleményemen. Nem fogok bocsánatot kérni.”
Figyeltem az arcát, fedetlen és őszinte volt a küzdelemben, ami nem volt könnyű.
„Lidija, nem azt mondom, hogy nem jöhetsz többet. De azt igen, hogy semmilyen tárgyat nem vihetsz el a beleegyezésünk nélkül – a MI dolgainkról beszélek.”
Követett tekintetemre egy bizonytalan, mégis őszinte mosoly jelent meg rajta.
„Tudod mit, beszélgessünk később, ha lehiggadtál. Most pedig segítenem kell Irinának.”
Lecsapta a telefont, majd hozzám fordult.
„Haragszik, azt hiszi, hogy elárultam őt és a mama emlékét.”
„És te mit gondolsz?”
„Úgy hiszem, mama azt akarta, hogy boldog legyek. Igazán boldog veled.”
Múlt egy hét Lidija nélkül, aki nem hívott, nem jött el. A házban szokatlan béke honolt. Megkerestem és kinyitottam minden szekrényt, először évek óta nem éreztem úgy, hogy ostrom alatt állunk.
Egy szombat reggelen kávé illatára ébredtem. Viktor ritkán kelt fel korábban nálam, és főzött még ritkábban.
Kíváncsian léptem a konyhába, ahol a serpenyő mellett állt és ügyetlenül forgatta a palacsintákat. Az asztalon két bögre kávé és egy tál meggylekvár várta a fogyasztókat.
„Jó reggelt, álomszuszék” – szólt szokatlanul vidám hangon, miközben széles mosoly húzódott ajkára. – „Ülj csak le, majdnem kész az én specialitásom.”
Szótlanul ültem le, bámulva a magabiztos mozdulatokat a tűzhely mellett. Valami megváltozott benne a hét nap alatt – egy belső erő vált láthatóvá, ami korábban hajlott a legkisebb szélben.
„Íme, a mesterművem” – tette le a kissé egyenetlen, enyhén megégett, de mennyei illatú palacsintatálat viccesen meghajolva. – „Ne nevess a konyhai próbálkozásaimon – emlékszem még, hogyan kell csinálni, csak kicsit elfelejtettem.”
„Tökéletesek” – mondtam őszintén.
Nyugodt csendben reggeliztünk, és rájöttem, milyen rég éreztem magam ennyire otthon.
„Tegnap felhívtam Lidiját” – közölte váratlanul Viktor, miközben letette az üres bögrét.
Feszülten vártam a választ.
„Egy órán át váltottunk forró és fagyos szavakat” – nézte a kezét, mintha most látna először –, „Elnézést kértem a keménységért, a hangnemért, de nem bántam meg amit mondtam. Egyértelművé tettem, hogy a kapu zárva van, ha akarja is, nem jöhet már “kézlengetni” a dolgokat engedély nélkül.”
„És mit szólt hozzá?”
„Eleinte kiabált, aztán sírt. Végül beleegyezett, hogy visszaadja a nagyanyád levesestálját és az esküvői abroszunkat. A többi olyan emlék neki, ami fontos az anyánkra nézve.”
Csöndben gondolkodtam.
„Mondtam, hogy mi eldöntjük, mit tartunk meg, mit adunk vissza neki, például azt a készletet, amit alig használunk karantélban. És ez neki gyermekkori emlék.”
Tekintett rám.
„Nem bánod?”
Megcsóváltam a fejem.
„Nem bánom, de döntsenk együtt, ne ő a mi helyettünk.”
„Pont ezt mondtam neki” – széles mosoly áradt szét arcán –, „nem hiszed, hogy ő végül megnyugodott? Még azt is megkérdezte, vagy jól vagy, és ez egyszer nem volt benne a megszokott gúny.”
„Egy párhuzamos univerzum?” – szédültem el a meglepetéstől.
„Úgy van, és még azt is mondta, hogy talán meglátogat minket egy hét múlva. Csak úgy, családiasan, beszélgetni, nem háborúzni a közös örökségért.”
„Szerinted megbízhatunk benne?”
Homloka ráncolódott gondolkodva.
„Őszintén? Kétlem. Lehet, hogy csak átver minket, de lehet, hogy tényleg megváltozott. Egyben biztos vagyok: többé senkinek, se Lidijának, se másnak nem engedem, hogy megtörje a boldogságunk védelmét. Ez a mi otthonunk.”
Fogtam a kezét, és éreztem, ahogy kellemes melegség áradt át bennem. Hosszú idő után először nevezhettem meg ezt az érzést: bizalom. Bizalom a férjemben, az otthonunkban és a közös jövőnkben.
Kezünk összefonódva ültünk az asztalnál a reggeli maradékával, miközben odakint a tavaszi nap fénye áttört a felhőkön, ígéretet rejtve.
Tíz nappal később Lidija érkezett tortával és krizantémokkal. Kinyitottam az ajtót, és láttam nem a korábbi gőgős asszonyt, aki önkényesen vitt el tárgyakat, hanem egy fáradt nőt, óvatos mosollyal az arcán.
„Iri, bejöhetek?” – kérdezte halkan.
Helyet adtam neki az előszobában.
„Vitya itthon van?”
„Hamarosan jön, bevásárol.”
Bementünk a konyhába, vizet forraltam, előkészítettem a tányérokat. Lidija az ablak mellett állt, ujjaival a pulóvere szélét tördelte.
„Tudod, gondolkodtam… talán nem kellett volna így elvennem a dolgaidat.”
Nem tekintek rá, csak készítettem a csészéket.
„Egyszerűen anya halála után elvesztettem egy szeletet önmagamból.”
Lidija hangja megremegett. „Amikor elhoztam a tárgyakat, azt éreztem, hogy visszanyerem a múlt darabjait, a mi közös gyermekkori emlékeinket. Érted?”
Felemeltem a tekintetem.
„Értem, Lidija. De nem lehet a saját boldogságodat úgy építeni, hogy másét lerombolod.”
Bólintott, és könnycsepp csillogott szemében.
„Íme, nőtt a táskámban.”
Elővett egy levesestálat és az esküvői abroszt, valamint egy fényképalbumot, amit véletlenül hozott el más dolgokkal együtt az előszobából.
Ekkor csapódott be a bejárati ajtó, és mindketten megdermedtünk. Viktor állt az ajtóban, csomagokat szorongatva, tekintete Lidijáról rám, majd megint vissza nézett.
„Lidija?” – kérdezte bizonytalanul,
„Igen, itt vagyok” – felelt mosolyogva, miközben törölgette a könnyeket. – „Békével, és tortával.”
Viktor letette a csomagokat, majd félre lépett a testvére elé. Az ölelésük kínos volt, de őszinte.
Csendesen kisétáltam a konyhából, hagyva őket beszélgetni. Voltak témáik: anya, a gyermekkor, és a határ, amely fölé nem léphetünk, még akkor sem, ha nagynak vagy idősebbnek születtünk.
Megálltam a nappaliban a szekrényünk előtt, bámulva azokat a tárgyakat, amelyek egyszerűek, de értékesek voltak számunkra. Nemcsak a múlt emlékeit hordozzák, hanem a jövő reményeit is. Most már biztonságban vannak. Akárcsak az otthonunk.
Kb. halk beszélgetés hallatszott a konyhából – Viktor és Lidija hangjai, néha kacagással vagy remegő hangú szipogással megszakítva. Gigjöttek hidak a szakadék fölött, amelyet ők maguk teremtettek.
Én a nappali ablakánál álltam, bennt a mi otthonunkban, amit megvédtünk. És minden eddiginél jobban hittem abban, hogy a jövőnk rendben lesz.
Kint esett az eső, de a cseppek nem könnyeztek az ablakon; inkább apró gyémántokként ragyogtak a felhők mögül átszűrődő napfényben.
Bennem pedig ott volt az az érzés: ez az élet csak most kezdődött el igazán, és tudtam, hogy a szavam ebben a házban valóban számít. Az otthonunk sérthetetlen, a boldogságunk a mi kezünkben van.
A tárgyak pedig… azok mindig csak tárgyak maradnak. Csak az a fontos, milyen történeteket mesélünk róluk, és milyen érzelmeket kapcsolunk hozzájuk.
Ez a mi történetünk éppen most kezdődik.