Abban az évben, amikor betöltöttem a 65-öt, nem vártam semmit. Már nem volt, aki meglepjen. A férjem egy szép őszi napon ment el — csendben, mintha csak aludna. A gyerekeim a saját világukban éltek, és bár nem volt bennük rosszindulat, egyre ritkábban hallottam felőlük. A házam a falu szélén állt, öreg cseréptetővel, nyikorgó verandával. Az idő lassan csorgott, mint a kávé a kannából.
Augusztus 29-én, a születésnapomon, esett. Nem sokat, csak az a finom, puha nyári eső, amitől még a levegő is nosztalgikus lesz. Délelőtt megsütöttem egy almás pitét. Magamnak. Megettem két szeletet, aztán a maradékot becsomagoltam, hátha holnapra is marad. Délután leültem az ablak elé a hintaszékbe, és hallgattam az eső kopogását.
Talán az eső, talán az emlékek okozták, de hirtelen valami furcsa hiányérzet öntött el. Nem fájdalom volt, inkább egyfajta tompa vágyakozás. Valami után, amit soha nem éltem át. Egy gondolat hasított belém: Mi lenne, ha ma valami mást tennék? Valami szokatlant. Valami… élőt.
Felhúztam a régi barna ballonkabátomat, felszálltam a városba tartó utolsó buszra, és kiszálltam ott, ahol régen a férjemmel gyakran sétáltunk. A környék megváltozott, de a kis bár még mindig ott állt, mintha az idő elfelejtette volna elvinni.
A bárban meleg fények és halk jazzfogadtak. Leültem a sarokba, és kértem egy pohár vörösbort. Nem tudtam, mit keresek. Talán csak egy beszélgetést. Talán egy pillanatot, amit megőrizhetek.
Akkor láttam meg őt.
Negyvenes lehetett, talán kicsit több. A haja már enyhén őszült, de a mozgása könnyed volt, mint aki sokat látott, de nem fáradt bele az életbe. A tekintete nem volt tolakodó, inkább kíváncsi – és mégis, valahogy ismerős. Mintha már álmodtam volna róla.
Odajött.
– Hozhatok önnek még egy pohárral? – kérdezte mosolyogva.
Elnevettem magam.
– Ne hívjon „önnek”, nem vagyok hozzászokva.
Leült mellém, és beszélgetni kezdtünk. A neve Dániel volt. Fotós, aki épp most tért vissza Izlandról. Megmutatta néhány képét a telefonján – gleccserek, vízesések, és egy idős férfi, aki egy padon ül, fején gyapjúsapka, arcán béke.
– A nagybátyám – mondta. – Az egyetlen, aki mindig azt mondta: „Utazz, amíg nem késő.”
Én is meséltem neki. A fiatalságomról, a kertemről, a könyvekről, amiket mindig félbehagytam. A nap végén kikísért a bárból. Megálltunk az esőáztatta utcán, és azt kérdezte:
– Megmutathatok valamit?
Nem tudom, miért mentem vele. Talán mert már nem volt mitől félnem. Talán mert a szívem azt súgta: Ez nem veszély, hanem lehetőség.
Egy régi, elhagyatott gyárépülethez vitt. A tetőre mentünk. Ott fent, a város fényei alatt, egy régi filmes kamerát vett elő. Rám nézett.
– Lefényképezhetem?
Bólintottam.
Nem pózoltam. Csak álltam ott, a szélben, arcomon az esőcseppekkel. Ő pedig kattintott, újra és újra. Aztán leült mellém, és csak hallgattunk. Nem csókolt meg. Nem is érintett meg. Mégis, az a csend köztünk mélyebb volt bármilyen érintésnél.
Másnap reggel egyedül ébredtem, az ágyamban, a vidéki házamban. A ballonkabátom nedves volt a szék támláján, a cipőm sáros. Már-már azt hittem, álom volt az egész.
A verandán találtam rá.
Egy fehér boríték, rajta csak ennyi: Anna.
Belül egy fotó. Én voltam rajta, a tetőn állva, arcomat a szélnek fordítva. A háttérben a város fényei, a testem árnyéka hosszúra nyúlva. A kép gyönyörű volt. Több, mint egy pillanatkép – egy érzés, egy emlék, amit valaki más is látott bennem.
A kép hátulján ez állt:
„Köszönöm, hogy emlékeztettél: a szépség nem korhoz kötött. Csak bátorság kell hozzá. D.”
Aznap este újra megsütöttem az almás pitét. De most már nem magamnak. A kép ott állt a kandallón. Néha, ha nagyon csend van, hallani vélem a zár hangját, a szél suhanását, és újra érzem azt a pillanatot… amit elvitt a szél – de amit bennem hagyott örökre.