Amikor James vasárnap reggel felébredt, első dolga volt végre befejezni az új íróasztal összeszerelését. A második hálószobát már hónapokkal ezelőtt kezdte átalakítani irodává, és mostanra csak néhány apróság hiányzott. A lakás – a saját lakása, amelyet vérrel, verejtékkel és hosszú túlórákkal vásárolt meg – lassan olyanná vált, amilyennek megálmodta.
Aznapra nem tervezett semmit, hiszen a szokásos családi ebédre készült a szülei házában, a külvárosban. Anyja, Linda, 52 éves, már délelőtt küldött neki egy üzenetet, hogy „sok megbeszélnivalójuk van.” Ez nem volt szokatlan – a családjukban minden kis döntést közösen akartak meghozni. Legalábbis, ha az ő életéről volt szó.
Ebéd közben az asztalnál ültek: James, a szülei, és Sarah, a nővére, aki láthatóan most is fáradt volt, kezét állandóan a hasán pihentetve. James megpróbált nem grimaszolni, amikor anyja végre megszólalt.
– Szóval, James – kezdte Linda, és rögtön látszott, hogy valami „nagy” következik –, úgy gondoltuk, itt az ideje, hogy beszéljünk a lakhatásról.
James felvonta a szemöldökét. – Milyen lakhatásról?
– Sarah és Tyler helyzete nem fenntartható – szólalt meg apjuk, Robert, 54 éves, komoly hangon. – A lakásuk túl kicsi lesz, ha megszületik a baba. Kell egy gyerekszoba.
James kortyolt egyet a borából, de rossz időzítéssel – majdnem félrenyelt.
– Várjatok. Ezt most komolyan mondjátok?
– Igen – válaszolta Linda, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. – Te egyedül vagy. A lakásodban két hálószoba van. Sarah-nak most nagyobb szüksége van rá, mint neked.
Sarah nem nézett fel, csak mosolygott halkan, és végigsimított még mindig alig észrevehető hasán.
– A környéked ideális egy kisgyereknek – mondta lágy hangon. – Park, iskola, boltok a közelben. Tudod, milyen szerencsés vagy?
James letette az evőeszközt. – Ez a saját lakásom. Évekig dolgoztam érte. Nem fogom átadni.
Linda arca elkomorult. – A család segít egymáson, James. Ha neked lenne szükséged valamire, Sarah is segítene.
– Talán – vágta rá James. – De nem úgy, hogy kiköltözik a saját lakásából, és valaki másnak adja. Ez őrültség.
A beszélgetés ekkor fordult komolyabbra. Linda sírni kezdett, Robert hangja megemelkedett. Sarah végül megszólalt:
– Mindig is éreztem, hogy van benned valami irántam… valami ellenérzés. Most már biztos vagyok benne.
James nem válaszolt. Egyszerűen felállt, és hazament.
Három nappal később, miközben épp egy Teams-megbeszéléshez készült, furcsa zajokat hallott az utcáról. Lenézett az ablakon, és megdermedt.
Egy költöztetőautó parkolt a ház előtt. A vezetőülésből az apja szállt ki. Mögötte Sarah lépett ki egy másik autóból, Tylerrel a nyomában. Anyja egy bababölcsőt tartott a karjában.
James a földre ejtette a laptopját, és lerohant.
– Ez meg mi a franc? – kérdezte, amikor kiért a kapuhoz.
Linda mosolygott, mintha csak egy tortát hozott volna. – Segíteni jöttünk. Ne aggódj, mindent elintézünk. A ti dolgod csak annyi, hogy kipakolj.
– Tessék? – James hangja éles volt. – Ti tényleg azt hiszitek, hogy én csak úgy elmegyek?
– Ne dramatizálj – mondta Robert. – Egy műtermet már találtunk neked. Kisebb, de otthonos.
– Nem megyek sehova – mondta James halkan, de határozottan. – És most kérlek, hagyjátok abba.
Tyler vállat vont. – Nézd, haver, ha nincs helyed, maradhatsz nálunk is egy ideig.
James hátralépett, elővette a telefonját, és hívta a rendőrséget.
– Igen, jó napot. Egy nem kívánt költöztetés zajlik a saját ingatlanomban. Kérem, küldjenek ki valakit.
Linda elsápadt. – Ezt nem gondolod komolyan.
– De, nagyon is komolyan gondolom.
A rendőrök húsz percen belül megérkeztek. James udvariasan, de világosan elmondta, hogy nem adott senkinek engedélyt arra, hogy birtokba vegye az otthonát. A rendőrök végül felszólították a családját, hogy hagyják el a helyszínt.
A távozás kínos és csendes volt. Linda sírt, Sarah dühösen becsapta a kocsi ajtaját. Robert csak annyit mondott: – Ezt még megbánod.
Aznap este James üzenetek tucatját kapta. Az unokatestvére megkérdezte, tényleg hajléktalanná tett-e egy terhes nőt. A nagynénje azt írta, szégyen a családra. Sarah feltöltött egy posztot a Facebookra: “Egyesek elfelejtik, mit jelent a család. De hálás vagyok azoknak, akik velem vannak.”
James nem válaszolt senkinek.
Csak ült a saját nappalijában, a saját kanapéján, a saját bögréjéből ivott teát – és először hetek óta nyugalmat érzett.
Nem volt szívtelen. Csak végre határt húzott.