– Mi ez? Lány? Én fiúra vártam!
– Sasza, ő a mi lányunk…
Szavai olyan fájdalmat okoztak, mintha mély kés égett volna belém. Még mindig nehézkesen vettem a levegőt, szülés után öleltem magamhoz a kis, meleg testet, amelynek ráncos kis arca az új élet jele volt. És ő… ott állt, mintha idegen lenne. Mozdulatlan. Nem apaként, inkább járókelőként.
Nemrég még büszke édesanyának éreztem magam, most viszont csak üres héjnak. Alekszandr arca hideggé vált, idegenné. Az egykori gyengédség eltűnt róla.
– Fiút kellett volna szülnöd. És most? Két nőt akarok eltartani?
– Megleszünk nélküled, Sasza. Csak légy velünk kérlek…
A csend, amely akkor körülvett minket, súlyos és nyomasztó volt. Nem közeledett felénk, még a gyerekre sem nézett. Minket átlátva, mintha nem is léteznénk.
– Még ezzel sem bírsz el – mondta hidegen. – Nélkülem semmit sem érsz. Elmegyek.
Megfordult és szó nélkül távozott. Nem nézett vissza. Mintha nem az én gyerekem született volna, hanem csak valami kárt tettem volna az autójában.
Pár perc múlva jött a nővér, szó nélkül adott zsebkendőt, majd elvitte a babát. Ültem csendben, üresen bámulva. Tegnap még csókolta a hasamat és kiválasztotta a neveket, ma pedig eltűnt, magával vitte egy darabot belőlem.
Hazatértünk. Én összetört voltam, ő pedig egy apró, meleg kis gömb. Alekszandr kőarcát mutatta, szó nélkül kezdte pakolni a holmiját.
– Itt meg fogsz halni – sziszegte, miközben a cuccokat a táskába nyomta. – Harminc év múlva visszajövök, hogy lássam, milyen mocsokban kötöttél ki.
Nem válaszoltam, csak erősebben öleltem magamhoz a lányomat. A szívem majd kiugrott a helyéről.
Az ajtóban megjelent a nagypapa. Stepan Karpovics, magas, egyenes tartású, oly szemekkel, amelyekben a vas hidegén futott végig a tekintet.
– Ha megteszed a következő lépést, már ne gyere vissza – mondta mély hangon. – Ez az otthon az unokámé, és az ükunokámé. És te… nem vagy férfi. Csak szemét vagy.
Alekszandr megrezzent, fintorgott, összecsomagolt, majd elment. Még a gyerekre sem nézett.
Az ajtó úgy csapódott be, hogy a falról leesett az esküvői képünk. Az üveg szétrepült, akár az én szétesett életem.
A nagypapa leült mellém, ráncos tenyerét a vállamra tette:
– Sírd ki magad, Nastka. Aztán kelj fel. Az élet nem vár.
Rám nézett a kislányom, olyan pici, védtelen… és már apja nélkül. Könnyek folytak arcomon, de valami új ébredt bennem. Erős, forró elszántság.
Elhatároztam: – Nem az ököllel fizetek vissza – suttogtam, miközben a homlokára csókoltam –, az életeddel fogom megmutatni.
A nagypapa bólintott, mintha mindent értett volna.
– Hogyan nevezzük el? – kérdezte.
– Małgorzata lesz, de hívjuk Ritának.
– Virág. Erős lesz.
A kezdet nehéz volt: etetések, fáradtság, álmatlan éjszakák váltották egymást végtelennek tűnő sorozatban. Ám a nagypapa mellettem állt. Bevásárlásokat hozott, fát hasogatott, a kályhában rakott tüzet. Nem sokat beszélt, de biztos támasz volt.
Egyszer csak így szólt:
– Nastka, aranykezű vagy. Emlékszel, hogyan sütöttél régen?
Megbólogattam. Mielőtt férjhez mentem, szerettel babráltam a tésztával.
– Elkezdjük újra a sütést, eladásra. Jó a sütőnk, én pedig beviszem a városba.
Ekkor indult el minden. Egyszerű, kovászos kenyérrel, a nagymama receptje szerint. Egy hét múlva a nagypapa üres kosárral jött haza és pénzzel a zsebében.
– Minden elfogyott. Azt mondták, olyan íze van, mint a gyerekkoruknak.
Fokozatosan többfélét sütöttem – mákos, mazsolás, lekváros zsemléket. A kezem emlékezett, a tészta ismét a terápiámmá vált.
Rita nyugodtan nőtt, mintha megérezte volna, hogy az anyának erősnek kell lennie. A nagypapa csinált neki bölcsőt, amely mellett sütés közben állt.
Idővel állandó vevőink lettek. Két év után egyre több rendelés érkezett. Rita negyedik születésnapjára kalácsokat, palacsintákat, sőt francia croissantokat készítettem. A nagypapa javasolta:
– Nyitnunk kell egy kenyérüzemet rendes kemencével.
Féltem. Ez nagy lépés volt pénzben és felelősségben is.
– Már nem vagy kislány – mondta. – Mester vagy. Az egész régió ismeri a sütijeidet.
Hitelt vettünk fel, alkalmazottakat vettünk fel. Gépeket vásároltam, tanultam, jegyzeteltem. A kenyér pedig egyre jobban fogyott. Távoli helyekről is jöttek az emberek.
Rita felnőtt. Karcsú, barna hajú, bölcs tekintetű kislány volt, aki kosárral járta a falut zsemléket osztogatva. A nagymamák mosolyogva integettek neki:
- „A mi kis napocskánk!”
Már nem sírtam. Csak egy csendes seb maradt, emlékeztetőül.
Rita hatodik születésnapján beköltöztünk az új, tágas, világos házba, kerttel és állatokkal. Idejártak a vevők sajt- és fűszeres pékárut venni.
Egy nap egy ismeretlen férfi érkezett, magas, barátságos szemekkel.
– Hallottam, itt a legjobb a kenyér.
– Tessék megkóstolni – mondtam.
Ő volt Piotr, egy szerelő. Segíteni kezdett, cipelte a holmit, javított dolgokat.
– Erdő és fém illata van – mondta Rita. – Amikor közel van, megnyugszom.
Házasságot kötöttünk, egyszerűen, őszintén.
– Ő nem helyettesítő – magyaráztam Ritának. – Egyszerűen mellettünk jár.
– Ő úgy néz ránk, mintha csoda lennénk – válaszolta a lányom.
Piotr az életünk része lett, csendesen, jósággal és gondoskodással.
A pékség fejlődött, Rita pedig felnőtt. Tíz éves korára már tudta, hogy orvos szeretne lenni.
– Te a kenyérrel gyógyítod a lelket – mondta –, én pedig a testet szeretném gyógyítani. Együtt.
Elment egyetemre, kitüntetéssel, anyja zsemléivel. Büszkén néztem utána.
Eltelt harminc év. Éppen munkaruhában álltam, elfoglalva.
A kapu nyikorgott, belépett egy öregember; görnyedt, fáradt, alkohol illatú és múltja súlyával.
– Nastka… te vagy az? – hörögte.
Alekszandr volt, megtaláltam hangján.
– Visszajöttem. Azt akartam megnézni, hogy te…
– Azt akartad látni, hogy elesek-e? Tessék, nézz körül!
Rátekintett a házra, a pékségre, a kertre, az általam felépített életre.
– Jól csináltad.
– Nem a bosszúért, magunkért. Rita miatt. Megígértem, és megtartottam.
Kinyúlt egy kenyérért. Nem adtam neki. Végül átnyújtottam két cipót.
– Vedd el. És menj. Itt már nincs helyed.
Elment, görnyedt, megtört, mint egy emlék, mint egy tanulság.
Rita kijött, gyönyörűen, orvosi köpenyben.
– Ki volt az?
– Egy szellem. Már eltűnt.
Szótlanul ölelt meg, mindent értett.
Az este Piotrral a verandán teáztunk. Kint lenyugvó nap, mögöttünk az élet.
– Láttam őt – mondta Piotr –, a közelben voltam. Ha kellett volna, közbeavatkoztam volna.
– Tudom. Mindig mellettem vagy.
– Nemcsak erős vagy, hanem legyőzhetetlen.
Az ölelésében megnyugodtam. A házból Rítáé lett a hang, határozott, érett, orvosi.
– Megtalálta az útját – mondtam.
Este vacsora volt. Szomszédok, nevetés, kenyér, befőttek, melegség.
– Tudod – mondtam Ritanak –, régen azt hittem, a legszebb bosszú a szép élet.
– És most?
– Most már nem kell a bosszú. Egyszerűen boldog vagyok. Ez pedig mindennél értékesebb.
A történetünk egy fájdalmas kezdetből indult, de a kitartás és szeretet erejével sikerült újraépíteni az életünket. A rossz emlékek nem törölhetik ki azt, amit magunkért és szeretteinkért teszünk. Az igazi győzelem a béke és boldogság megtalálása.