Amikor Larry Hutchins úr betöltötte kilencvenedik életévét, egy aggodalom kezdte nyomasztani: nem készített végrendeletet. Így egy nap úgy döntött, álarcot ölt, és hajléktalannak álcázva vásárolni ment saját élelmiszerboltjába, hogy felfedezze, ki lehet az ő örököse. Ez a vállalkozás azonban váratlanul bonyolultnak bizonyult számára.
A 90 éves Hutchins úr Texas egyik leggazdagabb emberének számított, ő volt a legnagyobb helyi élelmiszerbolt tulajdonosa. Kívülről úgy tűnt, hogy korához képest még mindig vonzó, csokoládébarna szemei és ősz hajának fénye egyaránt megőrizték báját. Azonban az üzleti elfoglaltságai miatt nem volt családja, sem felesége, sem gyermeke.
Ahogy múltak az évek, egyre inkább nyomasztotta Hutchins úrat, hogy nem hagy semmit maguk után. Nem tartozott azon jótékonysági lelkek közé, akik javaikat adományként osztják szét, mivel olyan személyt keresett, aki valóban értékeli az örökség jelentőségét. Barátnak adni hagyni vagyonát még felmerült lehetőségként, de a férfi ezzel sem értett egyet, mert éveken át megtapasztalta, hogy az üzleti világban inkább ellenségekre, semmint barátokra lehet számítani.
Miután kimerültek az ötletei, tanácsért fordult ügyvédjéhez, William Carterhez:
„Mr. Hutchins, nyilvánvalóan nem szeretné jótékony célokra szánni ezek szerint, de van valamilyen távoli hozzátartozója?”
„Fiatalon árvaságra jutottam, és senki sem kívánta vállalni a felelősséget értem, Will” – felelte vissza a férfi a nehéz múltját felidézve. „Texasba szinte a semmiből érkeztem, és sok évet töltöttem el, mielőtt megalapozhattam volna magam. Ezért inkább olyasvalakinek adom örökségem, aki becsüli a munkám gyümölcsét, nem pedig vér szerinti rokonoknak.”
„Ez nem mindennapi helyzet, uram. Adjon pár napot, és találkozunk jövő pénteken, hogy megbeszéljük” – válaszolta az ügyvéd.
Hutchins úr bár reménykedett, tudta, hogy ez nem fog egyik napról a másikra rendeződni. Másnap egy jegyzettömb társaságában vizsgálta az esetleges jelölteket az irodájában, de órák múltán sem került fel egyetlen név sem a listára.
Eléggé csalódottan dobta félre az íróeszközét, és már éppen indulni készült, mikor eszébe jutott egy ötlet: mi lenne, ha az alkalmazottjai között keresné az örököst? Talán akad valaki a boltban, aki megérti a kemény munka értékét, akárcsak ő maga.
Másnap elrejtette személyazonosságát, a legrégebbi ruháját vette fel, egy régi botot szerezett, és egy műszakállal kiegészítve lépett be üzletébe, aki hajléktalanként mutatkozott be. Ott azonban hideg fogadtatásban részesült.
„Távozzon innen, régi vénember!” – kiabált rá a pénztáros, Lincy. „Az ilyen alakok nem jöhetnek be!”
„Csak ennivalóra van szükségem, napok óta nem ettem. Kérem, segítsen!” – kérlelte őt halk hangon.
„Itt nem a helyed, kéremszépen. Az efféle hajléktalanokat az utcán szokták látni, nem üzletünkben!” – válaszolt ridegen Lincy.
Hutchins úr elgondolkodott: „Úgy tűnik, néhány alkalmazottam igazán szigorú. Talán a vásárlók között találom meg, amit keresek.”
Ám az üzlet más területein sem jutott előbbre, rengeteg gúnyos és elutasító megjegyzéssel találkozott.
„Ki engedte be ezt az embert? Menjen innen, undorító a szaga!” – szólt rá egy nő a kasszasorban.
„Adj neki pár érmét, és takarodjon!” – harsogta egy férfi.
Miután Mr. Hutchins a szükségére hivatkozva próbált magyarázkodni, egy eladónő odalépett hozzá:
„Azonnal tűnjön innen! A vevők nem tűrik ezt, nem engedhetjük meg!”
„És hogyan jutott be egyáltalán, nem volt őr?” – tette hozzá.
„Vidd el innen, különben soha többet nem állok be ide vásárolni!” – sértegette Mr. Drummonds, a régi törzsvendég.
„Elnézést a kellemetlenségért, uram!” – mentegetőzött Linda, az eladónő. „Azonnal kikísérem!”
Úgy tűnt, az üzlet helyszíne valódi hideg szigetté változott, ám egy váratlan hang szólította meg az öregurat:
„Hagyd békén az urat!”
Hutchins úr megfordult, és az üzletvezetőjét, Lewis-t pillantotta meg. A huszonöt éves fiatalember, aki főiskolai tanulmányait anyagi nehézségek miatt megszakította, bizonyult a legfiatalabb dolgozónak a helyszínen.
„Lewis, szerinted őt megengedné a főnököm itt? Biztos nem!” – mondta Lincy kétségbeesetten.
„Jobban ismerem Mr. Hutchinst, mint te, ezért térj vissza a munkádhoz, mielőtt jelentést teszel” – válaszolta határozottan Lewis, majd Hutchins úrhoz fordult.
„Jöjjön, uram! Elnézést kérek személyzetünk udvariatlan viselkedéséért.”
Lewis egy bevásárlókosarat hozott, és körbevezette az urat a boltban, feltöltve azt friss élelmiszerekkel. Miután kifizette a vásárlást, átadta a csomagot. Hutchins úr szeme felcsillant, és lassan megszólalt:
„Köszönöm, fiatalember. Reggel megkérdezhetek valamit?”
„Természetesen, uram!” – mondta mosolyogva Lewis.
„Miért álltál ki értem, amikor mindenki elutasított? Hiszen egyszerűen el is távolíthattál volna az üzletből, és a főnököd nem is tudta volna meg” – érdeklődött őszintén Mr. Hutchins.
„Uram, volt idő, mikor én magam is munka és otthon nélkül kerestem segítséget. Nem volt semmim, még fedél sem a fejem fölött. De Mr. Hutchins ajánlott munkát és lakást, ha keményen dolgozom. Akkor értettem meg igazán, hogy mekkora erő rejlik a kedvességben” – mesélte Lewis.
Hutchins úr elnéző mosollyal nézett fiatal szolgálójára. Benne találta meg azt az örököst, akit oly rég keresett. Még egyszer háláját fejezte ki, majd nyugodtan távozott.
Hét év múlva, Mr. Hutchins halálát követően, Lewishoz érkezett egy hívás Carter úrtól, az ügyvédtől. Tájékoztatta arról, hogy Hutchins úr minden vagyonát neki hagyta, mellékelve egy levelet, amelyben indokolta álcázását, és az örökös kiválasztását.
Mit tanulhatunk ebből az igaz történetből?
- Legyünk kedvesek és tiszteletteljesek mások iránt. Lewis példája inspiráló, hiszen így bánt egy idős emberrel.
- A jó cselekedetek pozitív visszahatást hoznak. Hutchins úrat mélyen megérintette Lewis őszinte hozzáállása és kitartása.
E történet arra sarkall mindannyiunkat, hogy törődjünk egymással, és ne ítéljünk első látásra. Az igazi érték a szívben és a tettekben rejlik.