A felhők már napok óta gyülekeztek a város fölött, de senki sem számított arra, ami végül történt. Amikor a vihar kitört, nem volt semmi fokozatos figyelmeztetés; a mennydörgés mintha egyenesen az épületek belsejéből szólt volna. Az eső nem hullott, hanem ostorozott, meg-megcsapva mindent, ami az útjába került.
Nathan Hale limuzinja hangtalanul suhant át a vízfüggönyön. A sofőr, egy tapasztalt férfi, aki megszokta a városi forgatagot, most is rezzenéstelen arccal tartotta az irányt. Bent a kocsiban minden tökéletes volt: halkan szólt a jazz, a bőrkárpit illata és tapintása kellemesen nyugtatta az utasát. Nathan mindig is úgy érezte, hogy a külvilág zaja csak háttérzene az ő történetéhez.
A Zürichbe tartó járata még bőven időben volt; az órája szerint 14:36-ot mutattak a számok, és a gép 16:10-kor emelkedik majd a magasba. Egyedülálló dolog volt róla, hogy soha nem késett. Nem azért, mert a világ ezt várta tőle, hanem mert ő így irányította a világot maga körül.
A kocsi egy elhagyatott, fákkal szegélyezett útszakaszhoz ért, amikor Nathan periférikus látásában megjelent valami. Egy apró mozdulat, egy villanás a közeli lámpa alatt. Szinte elhessegethette volna, ahogy mindig szokta: az élet tele van jelentéktelen jelenetekkel. De ez más volt. Valami ösztönösen arra késztette, hogy jobban odanézzen.
Az árnyékban egy nő állt. Ruhája nedvesen tapadt a testéhez, hajából patakzott a víz. Mezítláb állt a sáros járdán, lábfeje körül a pocsolya már kisebb tóvá mélyült. Karjában nem táska volt, hanem egy összecsavart takaróba bugyolált gyermek. A nő szemei – riadt, sötét, kimerült szempár – egyetlen pillanatra találkoztak Nathanével.
– Álljon meg – mondta határozottan.
A sofőr tétovázott, talán megszokásból. – Uram? A reptérre…
– Mondtam, álljon meg.
A limuzin finoman fékezett, majd megállt az út szélén. Nathan kinyitotta az ajtót, és kilépett a viharba. Az ezer dolláros cipője azonnal átázott, öltönye súlyos lett a víztől. Egy pillanatra sem érdekelte.
A nő összerezzent, amikor megszólította:
– Jöjjön, itt nem maradhat. Van egy hely, ahol biztonságban lehet.
A nő szorosan magához szorította a gyereket, mintha Nathan fenyegetés lenne, nem segítség. Nem válaszolt, csak remegett. Az eső zúgása között Nathan előhúzott egy ezüstkulcsot a zakója belső zsebéből.
– Ez az én házam kulcsa. Nincs most ott senki. Van benne étel, száraz ruhák, meleg. – A kulcsot a nő tenyerébe nyomta, nem várt hálát, sem magyarázatot.
Egyetlen szó nélkül visszaszállt a kocsiba. Az ajtó becsapódott, a sofőr elindult, és a világ újra eltűnt mögötte a vízfüggönyben. Nathan nem nézett vissza.
Két hét telt el. Zürich, Párizs, New York – a szokásos üzleti körök. Tárgyalások, szerződések, éjszakák szállodákban. Amikor végre hazatért, a jet-lag nehéz ködében, nem számított semmi különösre. A kastélya mindig csenddel fogadta; a személyzete csak akkor dolgozott, amikor ő nem volt otthon. De már az első pillanatban valami furcsát érzett.
Az ablakokból fény szűrődött ki. A kocsi reflektorai megvilágították a gondosan nyírt sövényeket, a frissen gereblyézett utat. Pedig ilyesmit nem rendelt el.
Ahogy kiszállt a kocsiból, halk dallam ütötte meg a fülét. A dallam ismerős volt: egy régi altatódal, amelyet anyja játszott neki gyerekkorában. És ez a dallam most az ő saját zongoráján csendült fel, bent a házban.
Nathan szívverése felgyorsult. Nem félelemből, inkább valami különös, megmagyarázhatatlan nyugtalanságból. Elővette a pótkulcsot, bár a főkulcs még mindig nála volt.
Az ajtó halkan kinyílt.
A nappaliban egy kandalló égett, a lángok meleg fénnyel világították meg a szobát. A zongoránál ott ült a nő, akinek két hete odaadta a kulcsot. Ugyanaz a kimerült, de most tiszta ruhában, kiszáradt hajjal. A karján a gyermek békésen aludt.
De nem voltak egyedül.
A szoba másik sarkában egy férfi állt, sötét kabátban, mintha mindig is oda tartozott volna. Szeme hideg volt, tekintete Nathant mérte fel.
– Maga későn jött haza – mondta a férfi halk, nyugodt hangon. – Mi addig itt laktunk.
Nathan érezte, ahogy a helyzet fölötti irányítás kicsúszik a kezéből.
– Ez az én házam – szólalt meg végül, de hangja nem volt olyan magabiztos, mint amilyennek szánta.
A nő lassan felnézett rá. Tekintete már nem riadt volt, hanem valami más. Mélységes szomorúság és valami rejtett erő keveredett benne.
– Maga adott nekem kulcsot – mondta halkan. – És néha, ha valamit megnyitsz, nem tudod becsukni többé.
A gyermek megmozdult a karjában, a dallam elhalkult. A férfi odalépett a zongorához, és egyetlen billentyűt lenyomott, amely disszonánsan tört meg a csendben.
Nathan megdermedt. Nem a félelemtől, hanem a felismeréstől: valami megváltozott az életében azon az esős délutánon. És már soha nem lesz ugyanolyan.
Az ajtó mögötte lassan becsukódott, mintha láthatatlan kéz húzta volna be. A vihar régen elállt, de Nathan Hale számára most kezdődött el igazán.