Nem nyújtja felé a kezét, csupán annyit mond, hogy „jó reggelt”, és számára ez elég jelzés arra, hogy nincs kedve beszélgetni. Bemutatja Emilianót és Sofíát, a nyolc éves ikreket. Szemébe néz, és szótlanul közli, hogy ő lesz az ő dadájuk. Az ikrek testtartása és ruhája szinte tükrözik egymást: a fiú üres tekintettel bámul, míg a lány összefont karokkal áll. Mariana bizonytalan mosollyal kérdezi tőlük, mit ennének vacsorára. A gyermekek vállat vonnak, míg a kislány válasza csupán annyi, hogy „semmit”.
Határozott léptekkel indul meg a hálószobák felé, megáll az ikrek szobája előtt, egy pillanatra vár, majd belép. A gyerekek már ébren ülnek az ágyukban, halk tévét néznek. Mariana egy tálcát tesz egy alacsony asztalra. „Ma nincsenek szabályok” – mondja nekik. A gyerekek felé fordulnak, és őt figyelik. „Most valami újat fogunk csinálni.” Bár nem válaszolnak, nem is hagyják figyelmen kívül. Mariana int, hogy kövessék őt.
Csöndben mennek le a nagy ebédlőn keresztül, egészen a konyháig, ahol Chayo meglátja őket, és kissé élesen nevet fel. „Nem lehetnek itt” – szögezi le határozottan.
Mariana nyugodtan visszanéz rá. „Ma lehetnek.”
Chayo meglepetten néz rá. „Ez a főúr szabályaival ellenkezik.”
Mariana mély levegőt vesz. „Akkor elmegyek.”
És továbblép, a gyerekeket maga mögött húzva.
A konyha tágas, világos, egy nagy munkapult áll a közepén. Mariana előveszi a lisztet, tojásokat, tejet és cukrot, és mindent játékos rendben az asztalra helyez. Emiliano közelít, de nem érinti meg a dolgokat, míg Sofía érdeklődve figyel.
Mindkettőjüknek egy-egy tálat ad. „Palacsintát sütünk, de ti vagytok a szakácsok. Csak segítek nektek.”
Kuncogva néznek egymásra, mintha kételkednének benne, hogy ez lehetséges-e. Szófía elsőként merészkedik lisztes kezekkel hozzálépni. Emiliano bátor lépésként feltöri a tojást, bár annyira erősen, hogy az arcára fröccsen a tartalom. Mariana nem nevet, csak odaad neki egy törülközőt. „Ez az, ami történik, ha sürgetjük magunkat. Ez rendben van.”
Lassan ellazulnak, halk nevetgélés, kevergetés és kóstolgatás veszi kezdetét. A konyha kitölti a levegőt egy kellemes illattal, ami eltér a megszokottól. Chayo karját összefonva figyel az oven mellett. Nem szól semmit, de meg sem mozdul. Amikor befejezik a sütést, Mariana kisméretű tányérokra helyezi a palacsintákat, és nem az ebédlőbe, hanem a konyhaasztalhoz viszi őket.
Leül velük, mézet, banánszeleteket és tejszínhabot tesz hozzá. Sofía vonakodva kóstol, Emiliano a villa alatt játszik. Mariana nem szegez rájuk közvetlen pillantást, csak nyugodtan eszi saját palacsintáját, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Sofía apró darabot vesz először, míg Mariana úgy tesz, mintha nem venné észre. Ezután Emiliano is megkóstolja. Nem szólnak, csak lassan rágnak.
„Nyerszívű volt, de visszafogta magát, és csak annyit mondott: „Ez igazán finom lett.”
Nem feleltek, de a palacsinta felét elfogyasztották.
Ekkor lépett be Ricardo, aki mozdulatlanná merevedett a látványtól: a konyhában ültek a hároman, a tányérok kopottak, liszt szóródott az asztalra, és a gyerekek falatoztak. Mariana mozdulatlanul nézte őt.
„Jó reggelt” – szólt Ricardo. Sofía letette a villát, Emiliano mozdulatlan maradt. Ricardo komoly arccal közelebb lépett. „Mit csináltok itt?”
Mariana felállt. „Reggelizünk. A gyerekek készítették el. Ez az én ötletem volt.”
Ricardo a gyerekekre nézett, akik nem válaszoltak. „Ti sütöttetek?” – kérdezett rá újra. Emiliano bólintott, Sofía lesütötte a szemét.
„És ettetek is?” Mégegyszer csend lett, kivéve Marianát: „Igen, először.”
Ricardo mélyen levegőt vett, végignézett az asztalon, majd Marianára szegezte tekintetét. „Nem volt benne a tervben.”
„És akkor?” – kérdezte halkan Mariana.
A sarokból közbeszólt Chayo: „Belebonyolódtak oda, ahol nem kellett volna. Ez nem büfé.”
Ricardo Chayo felé fordult. „Rendben, Chayo. Most hagyjatok minket egyedül egy pillanatra.”
A nő összeráncolta a szemöldökét, majd távozott.
Mariana nem tudta, vajon azonnal elbocsátják-e. Ricardo végignézte a tányérokat, majd a gyerekeket.
„Ízlett nektek?” kérdezte.
Sofía enyhén biccentett, Emiliano halkan igennel felelt.
Ricardo nem tudta, hogyan reagáljon, és Mariana sem tudta, mit tegyen.
Megigazította zakóját. „Megfelel, de ne szokjuk ezt meg.”
És szó nélkül távozott.
Miután bezárult az ajtó, Mariana újra leült. Sofía ismét felé nyújtotta a villát.
„Felülhetünk palacsintázni?” kérdezte.
Mariana bólintott: „Bármikor, amikor szeretnétek.”
A konyhát ismét megtöltötték a hangok: tányérok, lágy nevetések, csörgő kanalak. Nem volt ez egy formális étkezés, hanem valami más, elevenebb, igazabb. Az alapvető szabály egyszerű volt: semmi kényszer, csak hagyni, hogy ők döntsenek. És először ez működött.
A házban a szokások megváltoztak, bár senki nem mondta ki hangosan. Mariana azonnal érezte már az első lépésnél, hogy a folyosók nem tűnnek olyan hidegnek, és a gyerekek sem zárkóznak el egész nap a szobáikba. Ezúttal kimentek, még ha csak azért is, hogy érdeklődjenek az illatok iránt a konyhában, vagy hogy buta kérdéseket tegyenek fel, például hogy a palacsinták dinoszaurusz alakúak lehetnek-e.
Egy reggel Sofía kócos hajjal és egy plüssjátékot szorongatva bukkant fel a konyhában, miközben Mariana mosogatott. Egy szót sem szólt, csak leült a pulthoz, és nézte őt. Mariana adott neki egy banánt, anélkül, hogy bármit is mondott volna. Sofía gondosan meghámozta azt. Mariana alig hitt a szemének: ez kevés volt, de már valami. Emiliano két perccel később érkezett.
Fontos meglátás: Az apró változások a gyerekek viselkedésében és a családi légkörben azt mutatják, hogy a bizalom és a szabadság megteremtése milyen jelentős hatással lehet a mindennapi életre.
Összefoglalva, Mariana története arra példát szolgáltat, hogy a gyerekekkel való türelmes, nyitott hozzáállás miként képes megváltoztatni a családi dinamikát. A szabályok feloldása, a közös tevékenységek és a gyerekek önállóságának támogatása újra összehozza a családot, és melegséggel tölti meg a házat. Ezek az apró lépések vezetnek egy igazibb és boldogabb mindennaphoz.