– Kólja, félek… – suttogta Lera, miközben remegő ujjai között szorította egyszerű pamutruhája szegélyét. Hangja olyan volt, mint az ősszel a könnyű lomb csapódása a szélben, szemei pedig könnytől csillogtak, s könyörögtek Nikolajnál, mintha nem egyszerűen választ, hanem megmentést várnának tőle.
– Mitől félsz? – kérdezte lágyan, szinte gyengéden, miközben kezét megfogta, és magához húzta. – Mindössze egy hónap múlva házasodunk össze. Minden eldőlt. A szülők tudnak róla. Egy család leszünk.
– Mi lesz, ha meggondolod magad? – suttogta, s hangjában jégcsapként csilingelt a bánat. – Mi lesz, ha eltűnsz? Egyedül maradok… a gyerekkel…
– Te butus, – mosolygott rá és homlokára csókolt. – Ha kisfiúnk lesz, együtt járunk majd horgászni. Megtanítom neki az őszinteséget, az erőt és a türelmet. Ha pedig kislány, ő lesz a segítőd, az otthonotok öröme és fénye.
– És ha a gyerek majd apára vágyik…
– Meg fogja találni. Én leszek az apja. Hamarosan a nevemet fogod viselni, az én feleségem leszel, és többé nem fogsz félni. Megígérem.
Nikolaj finoman megcsókolta ajkait – gyengéden, akár az első alkalommal, mintha ebbe a csókba akarná sűríteni minden ígéretét. Ezután könnyedén átugrotta a fa kerítést, és maga mögött hagyta a csendes utcát, ahol a fények lassan kialudtak. Bár még nem teljesedett be az éjszaka, úgy tűnt, mintha varázsütésre minden elcsendesedett volna: sem nevetés, sem dal, csak néha egy-egy kutya ugatása és a lombok susogása hallatszott. A falusi élet úgy szendergett, mint egy kimerült vándor hosszú nap után.
Nikolaj a zsebébe mélyesztett kézzel, könnyű mosollyal arca szélén haladt. A vetési időszakban dolgozott, ahol jól fizettek – nem csupán a mindennapi élet költségeire, hanem arra is, hogy valóra váltsa álmokat. Egy új tetőre, egy gyönyörű ruhára Lera számára és egy babakocsira az érkező gyermeknek. A tanács elnöke adott néhány szabadnapot neki – végre pihenhetett, felkészülhetett az esküvőre. Minden világos volt, mint a hajnal első fénye.
- Jól fizetett munka a vetésnél
- Békés tervezés a közeli esküvőre
- Álmodott új otthon és család
Ám váratlanul, az út szélén, egy alakot pillantott meg. Nem volt a falu asszonya. Egyetlen helyi nő sem öltözött volna olyan szűk nadrágba, és nem állt volna cigarettával a kézben, mintha egy divatmagazin borítójáról lépett volna ki. A nő rövidre nyírt hajjal, kihívó tekintettel állt ott, mintha szándékosan törne meg minden csendet és hozna felfordulást a faluba.
– Üdv, szépség! Honnan kerültél ide? – szólította meg pár lépésre megtorpanva.
– Jó, hogy ilyen barátságos vagy! – mosolygott rá, miközben füstöt fújt ki. – Elárulnád a neved, vagy ezt nem tanították meg neked?
– Nikolaj vagyok. Téged hogy hívnak?
– Marina, – válaszolt, miközben a hamut lerázta. – És mondd csak, itt lehet valami szórakozást találni? Ez a hely olyan unalmas!
– Szombatonként van tánc a klubban, – vonta meg a vállát Nikolaj.
– Nem elég szombat! Most kell valami! – lobbant fel Marina vágyakozva.
– Most? Nos, ha igazán most, gyere csak hozzám. Nálam csend van, nem zavar meg senki.
– Akkor gyere be. Anyukám nyári házikóját béreltem itt, nem messze.
Fél órával később már egy hűvös szobában ültek, ahol egy régi lemezjátszóból halk, lágy dallam szűrődött. Az asztalon bor, gyümölcsök és gyertyák teremtettek hangulatot. Marinából kihívó, szinte lázadó tekintet sugárzott, mellette az izgalom és a tiltott vágy keveredett.
– Táncolunk? – kérdezte felállva.
– Igen, táncoljunk, – felelte, miközben átölelte, szorosan magához húzta.
A zene, a tánc és a közelség olyan volt, mint egy álom: édes, veszélyes és megtévesztő.
Másnap reggel Nikolaj verítékben ébredt. Gyorsan összepakolt, és görcsösen futott ki, mint akit üldöznek. A nap már felkelt, hamarosan a nők elindultak fejni a teheneket. Nikolaj szíve vadul dobogott: mit tett? Hogyan kerülhetett ilyen helyzetbe? Hiszen Lera vár rá és gyermekükre…
Ám aznap este ismét Marinához ment. Ő hamarosan indulni készült, ez volt az utolsó éjszaka – az utolsó gyengeség, az utolsó bűn.
Eközben a farmon, miközben Lera tejet öntött egy vödörbe, egy fejőnő gúnyosan megjegyezte:
- – Lera, Kólja nem aludt otthon. Látták, ahogy a titkos idegenhez surrant be.
- – – Hazudsz! – kiáltott fel Lera, és megdobta a vödröt, ami hangosan leestek a földre.
- – Senki sem hazudik. Azt beszélik, hogy a városba megy vele, és otthagy majd téged, terhesen, mint egy rég elhasznált cipőt.
E szavak úgy hasítottak szívébe, mint a penge. Minden erejét összeszedve Kólja házához rohant. Az ajtó zárva volt, csak Nikolaj anyja ült ott könnyes szemmel az ablak felé nézve.
– Elment… – suttogta. – Elment vele, a városba.
Lera leguggolt, és a falnak dőlt. Minden összeomlott körülötte: zúgott a feje, és csak egy gondolat járt a fejében: szégyen.
Ő – terhes, elhagyott, megalázott –, hogyan fog majd a szemükbe nézni? Hogyan folytathatja tovább?
Megszakadva rohant haza, ledobta köpenyét magáról, mintha a megszégyenülést akarná lerázni magáról. A halántékában lüktetett a fájdalom. Nem, tudom, mi a teendőm.
A faluban élt Valya, a jósasszony, akinek szemében egyszerre csillogott a fájdalom és az évszázados bölcsesség. Ő volt az, akihez a betegek, a szomorú feleségek és a megsebzett lelkű emberek fordultak. Lera pedig hozzá érkezett törött szívvel és olyan terhekkel, amiket nehéz volt cipelni.
– Anyám, Kólja elhagyott, a városba ment egy másikkal… – zokogva tört be a házba.
– És te? És a gyermek? – kérdezett riadtan az asszony.
– Miért kellene neki? Hiszen én csak egy egyszerű falusi vagyok…
Az apa kifordult a szobából kőkemény arccal.
– Ha csak megjelenik a gyerek, én lelövöm! – kiáltotta, ökölbe szorítva a kezeit.
– Drágám, miért ér ez téged? – sírt az anya.
– Én megyek Valyához. Mondd meg a munkahelyemen, hogy nem vagyok ott… – készülődött Lera.
– Megteszem, lányom…
Egy órával később már Valya házában állt.
– Gyere be, lányom. Iszunk egy teát és beszélgetünk, – invitálta Valya, mintha már mindent tudna.
Az asztal mellett, az olajlámpa fénye alatt némán ültek, majd az öregasszony megkérdezte:
– Miért jöttél?
Lera elmesélte minden fájdalmát, rémképeit és szégyenét.
Valya teát öntött számára: kesernyés volt, gyógynövényekkel, valami ismeretlen ízzel. Néhány perc múlva Lera nehéznek érezte a fejét, érzékei elhagyta a lendület. Elaludt.
Álmában egy apró, törékeny gyermek fuldoklott a gyors folyóban. Segélykiáltásait hallotta: “Anyu! Segíts!” – de mozdulni sem tudott. Lábai mintha a földhöz ragadtak volna. Kiáltott, ám hangja nem jutott el hozzá.
Majd egy csobbanás, ő pedig felébredt.
– Szóval, döntöttél? Megszabadulsz a gyerektől? – kérdezte Valya.
Lera hosszú csend után halkan felelte:
– Nem. Ő az élet. Az én vérem, a lelkem. Nem ölhetem meg.
– Ügyes vagy, – bólintott a jósasszony. – Megyél haza, és tudd: nem vagy egyedül.
Lera gyalog indult haza. Valya megtiltotta neki, hogy biciklire üljön, mert a terheseket nem szabad ilyesmivel kockáztatni. Az asszony azonban felemelt fejjel ment tovább. Tudta, hogy megszüli gyermekét, és erős nő lesz belőle. Vannak támogató anyák, egy jó jósasszony és szeretet körülötte.
- Valya, a jósasszony segítő keze
- Lera elhatározása a gyermek érdekében
- Életteli remény és családi támogatás
Kilenc hónap múlva, egy tiszta tavaszi napon egy egészséges, hangos kisfiú született. A kórházból Lera szülei várták őt. Másnap Nikolaj anyja is megjelent egy csomaggal, melyben kézzel kötött zoknik, ingecskék és egy babatakaró lapult.
– Kérem… engedjék meg, hogy láthassam az unokámat… Hiszen én vagyok az ő nagymamája… – remegett a hangja.
Lera gondolkodott, majd óvatosan átadta a gyermeket.
– Ó, drágám, én vagyok a véred, az én gyermekem… – suttogta a nő, miközben szorosan ölelte kisfiút. – A nagymama szerette hozta, amit senki más nem tud adni: szeretetet.
Két hónap elteltével Nikolaj visszatért. A város azonban nem fogadta be. Marina elhagyta őt. A férfi az üzlet előtt álldogálva panaszkodott a barátainak:
– El sem hiszitek! Ő minden este bulit rendez! Főzni nem tud, nem is akar!
– Ha maradsz Leránál, nem lennének ilyen problémáid, – válaszolták neki.
– Hagyjátok már, Lera úgyis megbocsát… – sóhajtott Nikolaj.
– Nem fog megbocsátani. Ő férjhez megy, és a fiát az új férj nevezi be. Most már az ő élete más, – mondták a barátok.
Otthon anyja várta, teát adott neki, majd kivitte a bőröndöt a veranda elé.
– Menj a saját városodba. Ott volt csak jó neked, amikor az várandós lányt otthagytad. Itt nem várnak.
– De hova menjek?
– Megtalálod, ahogy azt az asszonyt is, aki elcsábított tőled mindent jóval.
Másfél héten belül a faluban hangos lagzi köszöntötte Lera esküvőjét. Ő fehér ruhában, mosollyal az arcán lépdelt az oltárhoz, kisfiával a karján. Az új férj erős és szeretetteljes karjával ölelte őt át. A gyermeknek most három nagymamája volt: az anyja, Valya, a jósasszony és Nikolaj anyja, aki mindezek ellenére elérzékenyülve jelent meg a lakodalmon.
Az élet megy tovább – erősen, ragyogóan és igazán. Ebben rejlik a valódi érték.