Fáradtan, lassú mozdulattal helyeztem a korsó sört a pult szélére. A hazaút hosszú volt, és az ablakon kinézve a megszokott vidéki látvány mégis idegenként hatott. A vendéglőben csak kevesen tartózkodtak; Lajos bácsi, a kocsmáros, az asztalok között poharakat törölgetett. Amikor észrevett, arca megváltozott, mintha valami fájdalmas, mégis lényeges dolgot akart volna közölni.
– Gyere, ülj le fiam – szólított meg, miközben letette a poharat. – Van valami, amit el kell mondanom. Nagyon fontos.
Leültem vele szemben, és már töltötte is a két kupica pálinkát. Az egyik elém került, a másikat maga elé helyezte.
– A te Anikód… – kezdte óvatosan, majd lehajtotta a poharát. – Már nem tartozik hozzád. Fél éve Leventével él együtt.
Kővé dermedve ültem ott egy pillanatig.
– Milyen Leventével? – kérdeztem rekedten. – Melyik Leventével?
– Hát… az a másod-unokatestvéred. A srác, aki a szüretkor mindig segített nálatok. Az a Levente.
Mintha a világ megfordult volna velem. A gondolataim szétestek, a levegő sűrűvé vált, mintha hirtelen megfosztottak volna az oxigéntől.
– Ez komoly? – kérdeztem halkan, miközben kétségbeesés hasított belém.
– Nem viccel, Bence – felelte halkan Lajos bácsi. – Az egész falu tudja már hónapok óta, hogy együtt járnak ide. Most már Leventénél lakik. Csak akkor jön vissza a házba, ha biztos benne, hogy hívod.
Egyetlen húzásra kiittam a kupicát. Az alkohol végigperzselt a torkomon, de a mellkasomban lévő jeges szorítás csak mélyült.
– Miért nem mondta meg nekem? – kérdeztem. – Miért nem volt benne annyi bátorság, hogy őszinte legyen? Miért hagyta, hogy továbbra is pénzt küldjek neki? Hogy tervezgessem a hazatérést?
Lajos bácsi halkan felsóhajtott.
– A pénz miatt, fiam… Az utalásaid havonta érkeztek. Minek árulta volna el a titkot?
Akik falun nőttek fel, pontosan tudják, hogy a hírek jók vagy rosszak – mindig mástól tudják meg az emberek, és csak akkor hangzik el nyíltan, amikor már szinte mindenki tudja, kivéve téged.
Tovább ittam még egy, majd még egy kupicát. Minden korty egyre tisztábban mutatta meg, milyen vak voltam: a jelek jelen voltak – egyre rövidebb videóhívások, egyre ritkábban érkezett válasz, és mindig kiment a szobából, amikor beszélgettünk. De én csak boldogsággal fogadtam, hogy hallom a hangját. Hogy azt mondja: „Várunk haza, Bence.”
– És most mit tervezel tenni? – kérdezte Lajos bácsi, miközben elvette az üres poharakat.
– Elmegyek haza. Személyesen akarom látni.
A ház, amelyben Anikóval éltünk, még rendezett volt. Az udvar, a kis virágágyások, a diófa árnyéka – minden a megszokott helyén állt. Az apósom, László bácsi, épp a kerítést javítgatta; amikor meglátott a kapuban, munkája abbamaradt.
Tekintete mindent elárult. Nem kellett egy szót sem kimondania. Csak bólintott, majd lehajtotta fejét, mintha szégyellné magát.
Kezeim remegtek, ahogy megfogtam a kilincset. Bent az első dolog, amit észrevettem, az előszobában lévő komódon sorakozó képek voltak. Ám ezek már nem a mi közösen készült fényképeink voltak: Anikó és Levente nevetve, ölelkezve, a diófa alatt pózoltak – amelyet még én ültettem.
Leültem a konyha sarkában álló székre. A ház csöndes volt, mégis kiabált – kiabálta, hogy már nem vagyok része ennek a helynek, hogy nem az én otthonom többé.
Estére anyámhoz mentem. Nem kérdezett semmit, csupán kinyitotta a kaput, megcirógatta az arcom, és ezt mondta:
– Maradj, készítettem tiszta ágyneműt neked. A régi szobád vár.
Csendesen bólintottam, aztán felmentem az emeletre. Gyerekkori szobám úgy állt, mint régen, a falon a megsárgult, régi poszterrel, amelyet tinédzserként ragasztottam fel. Csak bámultam a plafont, próbálva feldolgozni: minden, amit két év alatt építettem, már csak emlék.
Ebben a technológiailag előrehaladott világban, ahol videóhívásokkal, üzenetekkel, posztokkal találkozunk, senki sem tanítja meg, hogyan lehet értelmezni egy egész falu hallgatását. Egy falunyi csöndet, amely többet mond minden beszélnél.
Másnap korán keltem. Az ablakból néztem a falut, amelyet régen otthonomnak véltem. Most viszont idegennek tűnt – túl csendesnek, túl kíváncsinak. Az utca végén már gyülekeztek emberek a bolt előtt. Tudtam, hogy mindenki tudja a történteket. Csak én voltam a legutolsó, aki nem.
Délelőtt a kertben ülve észrevettem valakit a kapuban. Ő volt az. Anikó.
Ott állt lehajtott fejjel, összekulcsolt kezekkel, mintha imádságot mormolna valami kegyelemért. Tekintete a földre szegeződött, mintha nem mert volna rám nézni.
– Hallottam, hogy hazajöttél – szólalt meg halkan, szinte suttogva.
Felálltam. Mozdulataim nehézkesek voltak, mintha súlyokat cipeltem volna.
– Hallottad hát? – kérdeztem keserűen. – Azt hittem számítok, hisz még mindig a férjed vagyok. Vagy már nem?
Anikó lesütötte a szemét.
– Bence… beszélnünk kell.
– Most akarod ezt? Miután hónapok óta mással élsz? Miután pénzt küldtem egy otthonra, ahol már nem vagyok jelen? Amiben más alszik? Amelyben más ér hozzád?
Szavai lassan jöttek, hangja remegett.
– Nem így képzeltem el, esküszöm. Eleinte csak segített. Levente gyakran jött, tudod. Segített a ház körül. Aztán…
– Aztán? – szakítottam félbe. – Elfelejtetted, hogy van egy férjed, aki idegen országban dolgozik, hogy jobb életet biztosítson nektek? Hogy hazatérj?
Anikó szeme könnyekkel telt meg.
– Tudom, fáj. Nem találom a szavakat, hogy megmagyarázzam. Magányos voltam, attól féltem, hogy soha nem érkezel vissza. Mindenki azt mondta, túl sokáig vagy távol…
– És te elhitted őket – mondtam keserűen. – Inkább mások hangját fogadtad el, mint a mi álmainkat. Mint engem.
Álltunk mereven, csöndben. A diófa levelei susogtak a szélben, mintha a természet is feszült figyelemmel kísérte volna ezt az eseményt.
– A pénz… – törte meg a csendet. – Még mindig a bankban van. Egy fillért sem költöttem el abból, amit küldtél. Érintetlen.
Keserű nevetés tört fel belőlem; nem tudtam eldönteni, sírjak vagy nevessjek.
– Tartsd meg – mondtam végül. – Tekintsd kárpótlásnak a szolgálataidért.
A fájdalom minden szavamban vibrált. Anikó csak csendben állt, majd lassan elindult, anélkül, hogy visszafordult volna. Én sem akartam többet látni az arcát.
A következő napokban anyámnál kerestem menedéket. A ház, ahol felnőttem, most biztonságot nyújtott. A falak ismerősen vettek körül, mégsem találtam békét. Ruháim az egykori otthonomba maradtak, ereimben nem volt ereje visszatérni értük.
Egyik estén anyám mellém ült a verandán, és úgy nézett rám, mint régen, amikor szomorú gyerek voltam.
– Maradj itt, Bence – mondta halk hangon. – Ez a ház a tiéd. Itt nem ítélnek el. Ne siess. Gyógyulj meg.
Bólintottam, de belül tudtam, hogy nem maradhatok. Nem ebben a faluban, ahol minden sarkon lesütött tekintetek, minden bolt előtt suttogó hangok várnak. Ahol a nevetés mögött mindig ott lapul a kérdés: „Láttad, hogy visszajött? Tudod, mi történt vele?”
Távozásom reggelén még egyszer végignéztem a régi szobán. Ott visszanyertem átmenetileg a fiatalságomat. Csak a legszükségesebbeket csomagoltam össze, a többit anyámnak hagytam. Az útra indulva a falu szokatlanul csendesnek tűnt, az emberek az ablakból bámultak utánam – vagy talán ez csak az én képzeletem volt.
Az autóbusz ablakán néztem, ahogy a házak eltűnnek, és a templomtorony egyre kisebb lesz, míg végül egyedül az országút és az a csend marad, melyet nem a természet, hanem a csalódás teremtett.
Valahol ott, az egyik házban Anikó egy új életet kezdett Leventével. Én pedig próbáltam eltemetni az elveszített reményt, hitet és hűséget.
Zsebemben egy új kezdet: munkaszerződés egy városi építőipari cégnél, amelyre még aznap jelentkeztem.
Az új város zajos, gyors, idegen volt. Itt senki nem ismerte hátteremet, veszteségeimet. Csak Bence voltam – egy a sok új munkás közül.
Munka után egy padon ülve figyeltem a forgalmat, a villamosokat, az embereket. És először éreztem valamit, ami talán a gyógyulás első lépcsője: belső csendet. Nem a fájdalom hiányát, hanem az elfogadás nyugalmát.
“Az idő talán nem mindig hozza el a megoldást, de a távolság gyakran segít meggyógyulni.”
Érdemes megjegyezni: Néha az egyetlen lehetőség a továbblépés, az elengedés, még akkor is, ha az azt jelenti, hogy az otthon nem vár többé – vagy hogy már mi magunk nem vagyunk ugyanazok, akik voltunk.
A tapasztalatok azt mutatják, hogy a legnagyobb veszteségek néha a legértékesebb tanulságok forrásai. Akár mikor is jön el az új kezdet ideje, fontos, hogy higgyünk abban: az élet mindig ad lehetőséget az újrakezdésre, és a remény újjászületik, akárhányszor is.