– Hol lehettél megint, Máté? – remegett a hangom, miközben a konyhapulton kapaszkodtam. A kezemben tartott kés megállt a levegőben, pirosra festve az ujjam a paradicsomlevétől. Máté nem nézett rám, csak az asztalra dobta a kulcsait, cipőjét pedig ledobta a lábáról. – Ne kezdjük megint ugyanazt, Zsófi – sóhajtotta fáradtan. – Tudod, dolgoztam.
Hazugság volt. Már hónapok óta éreztem, hogy valami nincs rendben. Mindig a fürdőbe is magával vitte a telefonját, az illata megváltozott, és mikor este hozzám ért, mintha már nem is én lettem volna az, akit megérintett. A szívem minden este összeszorult, miközben vártam, hogy hazatérjen, és reggelente újra megpróbáltam meggyőzni magam: biztosan csak túl sokat dolgozik.
Aznap este azonban betelt a pohár. – Akkor mégis miért írt neked az a nő? – szólaltam meg halkan. Máté megállt az ajtóban, és végre rám nézett. A szemeiben nem volt harag, csak fáradtság. – Zsófi, nem akarok erről beszélni, nagyon elfáradtam. – Én is kimerült vagyok! – kiáltottam rá. – Elegem van a hazugságaidból! Az egyedülléttől, hogy este nélküled fekszem le! Hogy már nem vagyunk család!
Ekkor jelent meg pizsamában a kislányunk, Lili az ajtóban. – Anya, miért kiabáltok? – kérdezte álmosan. Máté odalépett hozzá, megsimogatta a fejét. – Semmi baj, kicsim, menj vissza aludni.
Miután Lili visszament a szobájába, Máté hozzám lépett. – Nem értem, mit akarsz hallani még tőlem. Igen, találkoztam vele, de semmit sem jelentett. Csak… elege van ebből az egészből.
A szavai úgy értek, akár egy fájdalmas pofon: semmit? Az egész közös életünk mit sem számít? Aznap éjszaka nem szóltam többet. Csak csendben ültem a sötét szobában, hallgattam Lili szuszogását a fal túloldaláról, és azon töprengtem, miként jutottunk idáig.
Következő reggel Máté már elment. Egy üzenetet hagyott: „Elmegyek pár napra, hogy gondolkodjak.” Remegve olvastam el, majd anyámhoz mentem Lilivel, mivel nem bírtam egyedül maradni a lakásban.
Anyám mindig is erős asszony volt. – Megmondtam neked, hogy Máté nem lesz soha hűséges – mondta majdnem elégedetten. – Apád is ilyen volt. A férfiak mind egyformák.
– Anya, kérlek…
– Mit szeretnél? Hogy ne mondjam ki az igazat? Hogy hazudjak neked? Jobb most sírni, mint később! – csattant fel.
Nem tört ki belőlem a sírás. Csak a játszótérre néztem ki az ablakon, ahol Lili magányosan hintázott a panelházak között.
- Gyerekkori álmom volt a tánc; balerina szerettem volna lenni.
- Apám szerint azonban ebből nem lehet megélni.
- Egyik este mégis úgy döntöttem, táncolni fogok, hogy kiszabaduljak a fájdalomból.
A Bartók Béla úton található tánciskolában a tangó dallamai töltötték be a helyiséget, egyszerre szenvedélyesen és melankolikusan. Az oktató, Gergő, barátságosan rám mosolygott: – Először vagy itt?
– Igen – válaszoltam halkan.
– Ne aggódj, a tánc mindent képes gyógyítani. – biztatott.
Az első lépések még bizonytalanok voltak, de ahogy Gergő vezetett, úgy vágtam le magamról a gondokat, egy órára elfelejtve a múltat, Mátét és az anyám szavait.
Hazafelé a villamoson a sötét ablakban a saját tükröződésem néztem, és eltűnődtem: harmincévesen egyedülálló anyaként mit hozhat még az élet?
Az elkövetkező napokban Máté nem jelentkezett. Anyám nap mint nap ugyanazokat a kérdéseket tette fel: „Na? Hívott már? Visszajön?” – Minden nap csak ezt válaszoltam: „Nem tudom”.
Egy hét elteltével azonban Máté visszatért, megtörve és fáradtan. – Zsófi, nem tudom folytatni így tovább. Lilit szeretem, de téged már nem tudlak úgy szeretni, ahogyan kellene.
Nem sírtam. Csak bólintottam, majd halk szavakkal közöltem: – Menj el.
Eltávozott.
„Az eltérő élethelyzeteknek és nehézségeknek ellenére is mindig van remény a megújulásra.”
Az ezt követő hónapok teljesen széthullottak körülöttem: Lili sírt az apja után esténként; anyám folyamatosan annyit mondogatott, hogy „Megmondtam neked!”; én pedig fogtam magam és dolgozni jártam, esténként pedig táncórára.
Egy esős, szürke estén a Kosztolányi Dezső téren, sietve haladva át a zebrán, hirtelen jött egy fékezés, de az autó megcsúszott… egy pillanat alatt csattanás és sötétség.
Amikor magamhoz tértem a kórházban, anyám volt mellettem sírva, valami, amit korábban soha nem tapasztaltam meg.
A gerincem sérült meg, és a lábaimat nem tudtam mozgatni többé.
Az utána következő hetekben hosszas műtétek és bódító fájdalomcsillapítók kísértek, míg végül a diagnózis kimondta: soha nem fogok újra járni.
Máté egyetlen alkalommal jött el meglátogatni Lilivel, de hamar távoztak, zavartnak tűnt.
Anyám gondoskodott rólam otthon, bár Lili félve közeledett a kerekesszékhez.
A reménytelenség lassan bekúszott a mindennapjaimba. A tánc iránti vágyam fájdalmas emlékké vált: vajon vége mindennek?
Fontos felismerés: Az apa fia generációja közötti különbség és támogatás ereje sokat számíthat egy nehéz helyzetben.
Anyám egyszer hirtelen felkiáltott: – Zsófi! Fel kell állnod, Lili miatt! Magad miatt! Nem engedheted meg, hogy elveszítsd önmagad!
– Nem értheted meg! Nem tudod, milyen ez! – vágtam vissza kiabálva.
– De tudom, hogy milyen erős vagy! Évekig cipeltem édesapádat; most te jössz teherként!
Ezt követően napokig nem beszéltünk egymással.
Váratlanul egy délután Gergő állt az ajtómban egy virágcsokorral.
– Hallottam, mi történt…
– Soha többet nem fogok táncolni – mondtam keserűen.
– Ki állítja ezt? Tudtad, hogy vannak, akik kerekesszékkel is táncolnak? Gyere vissza, segítek!
Eleinte hitetlenkedtem, lehetetlennek tartottam. Ám Gergő kitartott, hetente egyszer meglátogatott, beszélgetett, és akár Lilivel is elment fagyizni.
- Egy év múlva lassan elfogadtam az új testemet.
- Gergő bejelentette, hogy lesz egy fellépés a Művelődési Házban.
- Hívott, hogy velem táncoljon.
Őrültségnek tartottam a felvetést, de heteken át edzettünk: kerekesszékben forgott velem együtt, egyre magabiztosabb lettem.
Az előadás napján Lili anyámmal az első sorban ült. Máté új barátnőjével érkezett, láttam, hogy zavarban van. Amikor megszólalt a zene, és Gergő megfogta a kezem, töltött el egy új érzés: újra táncoltam.
Az elképesztő tapsvihart követően Lili odaszaladt hozzám: – Anya, te vagy a legbátrabb nő, akit ismerek!
Anyám könnyek között ölelt meg, Gergő szintén átkarolt.
Máté csak csendben állt távol, és talán ekkor érthette meg, mit veszített el örökre.
Most, miközben az ablakból figyelem, ahogy Lili játszik a játszótéren, eszembe jut, vajon hány nő él ma Magyarországon hasonló helyzetben: elveszettnek érzik magukat válás vagy szerencsétlenség után, és vajon hányan mernek újra remélni?
Összefoglalva: Ez a történet annak a bátorságnak és kitartásnak a példája, amely lehetővé teszi az élet újrakezdését, még akkor is, amikor minden elveszettnek látszik. Az emberi erő, a támogatás és az önelfogadás képes megváltoztatni az élet pályáját, és új reményt adni.