A boldogság választása árnyékot vet a kényelemre
– Talán elutaznál egy hétre anyádhoz? – Anatolij igyekezett nem nézni Natasa felé, mintha mélyen belemerült volna a telefonján az aktuális hírek olvasásába. – Tudod, hogy tettestvérem Svetlana és Lenka jönnek, és milyen kritikus tud lenni.
Natasa a tűzhely mellet megdermedt, ahol épp a férfi kedvelt túrós palacsintáját készítette. Ez volt a harmadik alkalom két év alatt, amikor Tolik arra kérte, tűnjön el a rokonok látogatásának idejére. Valami eltört benne, mintha egy finom üveg foszlányai zuhantak volna szét.
– Rendben – hangja meglepően tompán csengett. – Elmegyek.
„Ez az utolsó alkalom” – villant át a gondolat az elméjén.
Automatikusan fordította meg a palacsintákat, és figyelte, ahogy szépen megpörkölődik aranyszínűre a tészta. Két év… Két évnyi remények, sejtetések, a lánykérésre való várakozás. Két év, mikor jól viselkedett: főzött, takarított, várt. Bébiszitter volt, háziasszony, kényelmes társ a férfi számára, de nem szeretett, és nem volt feleség sem.
Végül Tolik félredobta a telefont:
– Miért vagy ilyen levert? Nem mondtam, hogy örökre küldelek el. Csak egy hét, és vége.
Natasa letette előtte a reggelit:
– Természetesen. Egy hét, és vége.
Ez a „vége” szirénaként csengő hangsúlyt kapott a fejében.
Amikor a férfi ajtaja becsukódott mögötte, Natasa leült a konyhában, és először két év alatt megengedte magának, hogy valóban átgondolja az eseményeket. Nem menekült a gondolatai elől, nem igyekezett elnyomni azokat a megszokott mentségekkel, hogy „egyszerűen nincs még készen”, „kell várni”, vagy „mindenkinél ilyen”.
“Harminckét évesen meg kell tanulni szembenézni az igazsággal.” Különösen akkor, amikor ez az igazság reggel arra kényszerít, hogy anyádhoz menekülj, hogy ne legyen útban az „ünnepelt” rokonoknak.
A telefon a kezében hirtelen rendkívül nehéznek tűnt. A csörgés végtelenségig húzódott.
– Anyu – a hangja megtört. – Jöhetek?
– Natasa? – az anyja hangjában azonnal aggódás keveredett. – Mi történt?
– Semmi, csak… hazajönnék. Végleg.
Szózat maradt felfüggesztve. Natasa szinte látta, ahogy anyja óvatosan keresi a szavakat:
– Természetesen, drágám. Segítened kell? Tudok…
– Nem, anya, magam intézem. Holnap ott leszek.
A csomagolás meglepően egyszerűnek bizonyult. Két év élete egy bőröndbe és egy sporttáskára szorítkozott. Minden, amit hozott: némi kozmetikum, ruhák, pár könyv. A legtöbb tárgyat maga vásárolta – Tolik nem kényeztette el ajándékokkal, inkább azt mondta, befektet a „jövőjükbe”. Egész pontosan abba a jövőbe, ami soha nem létezett.
Gondolatai önkéntelenül cikáztak az emlékek között: öröme, hogy először szóba került a közös élet; az utalások az esküvőre; a gyűrűre várakozás minden ünnepen és születésnapon; ahogyan Tolik kifinomultan kikerülte ezeket a témákat.
„Legalább a saját lakás, nem albérlet” – mondogatta a barátainak. „Legalább stabil a kapcsolat” – győzködte magát. „Nem vagyok egyedül” – suttogta éjszakánként, könnyeket nyelve.
Nem hagyott búcsúlevelet. Mit is írhatott volna? „Bocs, elfáradtam abban, hogy megfeleljek”? „Ne keress, csak ismerd el, hogy ideiglenes voltam”? Ezek minden szétesett és hisztérikus hangzásúak lettek volna.
Helyette a kulcsokat az előszoba asztalára tette. Ellenőrizte, hogy a tűzhely minden fakanál kikapcsolva van-e, az ablakok pedig be vannak zárva – megszokás a megszokásért. Még egyszer körbenézett a lakásban. Furcsa módon nem jöttek könnyek vagy bűntudat. Csak kimerültség és egy új, ismeretlen érzés áradt szét benne. Megkönnyebbülés talán?
A bőrönd engedelmesen gördült az aszfalton. A májusi tavasz Szentpéterváron szokatlanul meleg volt, mintha maga a természet támogatta volna a döntését az újrakezdésről.
Szülővárosa, Jaroszlavl, üdvözölte a virágzó jázminbokrokkal és hűs szellővel. Édesanyja várt a peronon, könnyek nélkül, de a szeretettel teli ölelés melegével.
– Menjünk haza, lányom.
Otthon citromos teát ittak, és Natasa mesélt. Két évnyi reményről. Anya látogatásokról. Arról, hogyan tanult meg végre különbséget tenni a kényelmes és a szeretett ember között.
– Emlékszel, – anya gyengéden simogatta a kezét –, gyerekként mindig jó kislány akartál lenni, hogy mindenkinek megfelelj?
– Tudom. Kinőttem belőle, de a szokás maradt.
– Semmi gond, – anya töltött még teát. – A lényeg, hogy most már tudod. A többi meg jön magától.
Az este közeledtével csörgött telefonja. Tolik hívta. Natasa nézte a képernyőt, de a hívás megszakadt. Üzenet érkezett: „Hol vagy? Miért nem hoztad a cuccod?”
Nem válaszolt. Se erre, se a további hívásokra. Tolik nyilvánvalóan nem számított ekkora fordulatra. Pár óra múlva hosszú bocsánatkérő és helyrehozó üzenet érkezett.
„Korábban kellett volna rendezni” – gondolta Natasa, és elmosolyodva, végre nyugodtan aludt el.
Másnap már új emberként ébredt, mintha az elmúlt két év terhét levenné magáról. Felhívta régi munkahelyét, ahol pont könyvelőt kerestek. Megbeszélt egy állásinterjút.
– Nataska! – rohan be villámként Marija, régi kolléga és legjobb barát. – Mikor jöttél vissza? Miért nem hívtál?
Marija ugyanaz az eleven, dinamikus személy maradt két év után – mindent és mindenkit meg akar menteni.
– Tegnap érkeztem. Csak érdeklődtem, szükség van-e könyvelőkre.
– Kell! – tapsolt örömében Marija. – Hű, hát mi történt? Tolik…?
– Volt Tolik – határozottan válaszolta Natasa. – Elmentem.
Marija füttyentett:
– Végre! Már vártam, mikor jössz rá.
– Pedig sose mondtad ki.
– Hát te meghallgattad volna? – kuncogott Marija. – Mindegy, a lényeg, hogy itt vagy. És képzeld, van egy okos, jóképű, szabad srác a projektünknél: Szása Melnyikov!
– Marja, – Natasa fejcsóválva mosolygott. – Most éppen nem gondolkozom ilyesmin.
– Nem is mondtam, hogy azonnal kell! Csak nézz körül.
Szása harminchakárhány éves, magas, sötét hajú férfi volt, intelligens tekintettel és váratlanul lágy mosollyal. Az építészeti részleg vezetője egy új projektnél, gyakran találkozott Natasával, aki a könyvelést végezte a cégnél.
– Összefutottunk, – egyszer megkérdezte, amikor átnyújtott néhány költségvetést. – Most értél vissza a céghez?
– Nemrég, – válaszolt Natasa. – Korábban itt dolgoztam.
– Miért mentél el?
– Szerelem miatt – egykedvűen mosolygott. – Azt hittem az.
Szása elgondolkodva nézte őt:
– És most?
– Most dolgozom.
Ezután egyre gyakrabban járt hozzá. Néha munkával, máskor csak úgy. Mesélt a terveiről, kérdezte a véleményét. Egyszer kávét is hozott:
– Láttam, hogy instant kávét iszol. Ez szentségtörés az ízlelés ellen.
A bögre illata mennyei volt. Natasa egy kortyot vett, majd becsukta a szemét az élvezet miatt:
– Köszönöm, tényleg jó.
– Szása vagyok, – mosolygott. – Tegeződjünk?
Ő bólintott, és a mosolyát elrejtette a csésze mögé:
– Natasa.
Mostanában Szása minden reggel kávét hozott neki. Marja jelentékenyen kacsintott, de nem szólt semmit, szemorvos lett belőle.
Három hónap telt el. Natasa már alig zökkent fel a telefontól – Tolik lassan abbahagyta a visszahódítási próbálkozásokat. A munka jól ment, az anyja boldog volt otthon. Reggelenként pedig az asztalon megjelent az igazi kávé pohara.
– Natasa, – Szása az asztal szélére ült. – Nyílik hamarosan egy építészeti kiállítás. Elmegyünk?
Felnézett a képernyőről. A tekintetében több is volt, mint egy egyszerű kollégai meghívás.
– Ez randi lenne? – kérdezte őszintén.
– Igen, – nem kerülte a választ. – Ha készen állsz.
Hagyta, hogy a csend hullámainak érzelmei átjárják. Három hónap elegendő idő volt, hogy belássa: valóban felkészült.
- Elmentek a kiállításra, ahol Szása mutatta az egyedi terveket.
- Séta a esti városban, kéz a kézben, természetesen és egyszerűen.
- Szása őszintén elmondta két évvel korábbi házassága kudarcát, és félelmét az újrakezdéstől.
- Natasa megnyugtatta: ő is készen áll a változásra.
Szása óvatosan megcsókolta, mintha engedélyt kérne, és ő viszonozta, miközben meleg érzet kezdett elárasztani mindenét – igazit, nem pótolt.
Hirtelen Tolik jelent meg a cég ajtajában egy rózsacsokorral:
– Beszélhetünk?
Natasa lehűlt. Két év kényelem, két év magánytól való félelem egyszerre zúdult rá, fenyegetve az új életet, amit elkezdett megépíteni.
– Nincs miről beszélni – meglepően határozott volt a hangja.
– Ne légy már ilyen, Natasa, – lépett közelebb Tolik. – Akkor elszámoltam, veled mindenkivel megtörténik. Gyere vissza, változni fog minden.
– Tényleg? – nézett rá, és nem ismerte fel a régi arcot. Hogyan fogadta valaha ezt az leereszkedő mosolyt gondoskodásnak? Hogyan vált az ő birtoklási pozíciója szeretetté? – Miben lesz más?
– Hát… elmehetünk nyaralni, vagy…
– Esküvő? – dobta be ő helyette azt a szót, amit évekig került.
Ő fintorgott:
– Ne kezdj már, Natasa! De jól megvoltunk.
– Neked volt kényelmes, – javította ki határozottan. – Nekem fájt. Távozz, Tolik. Ez a vége.
– Mi történik itt? – érkezett Szása nyugodt hangja Tolik mögül.
Szása magas és összeszedett állt az ajtóban. Natasa érezte, hogy a pánik eltűnik. Két évvel ezelőtt egyedül volt. Most már nem.
– Ki vagy te? – fordult Tolik gúnyosan Szásához.
– Alekszandr. – lépett elő Szása, és Natasa mellé állt. – Natasa társa vagyok. Úgy tűnik, minket már elküldtek…
– Tényleg? – tolta ki színpadiasan a száját Tolik. – Gyors vagy, Natasa… Azt hittem…
– Nem gondoltál semmit, – szakította félbe őt Natasa. – Sem rám, sem a kapcsolatunkra. Csak a te feltételeid voltak meg, és az én néma beleegyezésem. Vége, Tolik. Többé nem megyek bele.
Nem ismerte fel saját hangját: annyi benne volt a nyugodt magabiztosság. Tolik még próbált mit mondani, de szavai veszítettek jelentőségükből. Minden fontosat már kimondott.
Szása megfogta a kezét – természetesen és biztosan mutatta, hogy mellette áll. Nem egyedül.
A csokor a földön hevert – Tolik feldobta és távozott. Natasa nézte a szétesett rózsákat, és arra gondolt, hogy két éve egy ilyen csokorért mindent megbocsátott volna. Most viszont…
– Hogy vagy? – kérdezte halkan Szása.
– Jól – mosolygott, és érezte, hogy ez igaz. – Igazán jól.
Esténként a folyóparton sétáltak. Május vége volt, a orgona bódító illatával telített levegőjében Natasa azon gondolkodott, milyen furcsa a sors – néha el kell veszíteni mindent, hogy valami igazán értékesre találj rá.
– Min gondolkodsz? – ölelte át Szása a vállát.
– Hogy féltem egyedül maradni. Évekig rettegtem, hogy nem találkozom veled, ha nem szabadulok meg a félelemtől.
Ő elhallgatott, majd komolyan hozzátette:
– Én is féltem. A válás után azt hittem, soha többet nem…. Aztán te megjelentél. Igazi voltál.
Hozzábújt:
– Tudod, most rájöttem: nem számít, mi lesz. A legfontosabb, hogy többé nem kell másnak álcáznom magam, csak hogy valakinek megfeleljek.
– Nem is kell, – mosolygott Szása. – Nekem pont ilyen vagy a legjobb.
Álltak a hídnál, a naplementét bámulva. Az előttük álló jövő tele volt lehetőségekkel és kihívásokkal. De Natasa már megtette a legfontosabbat: megtanulta tisztelni önmagát. A többi megoldódik.
Hazafelé könnyednek érezte minden lépését. Anyja az ajtóban várta, figyelmes pillantással méregetve:
– Minden rendben?
– Igen – ölelte meg. – Most már tényleg minden rendben.
Az éjszaka egy furcsa álmot hozott: áll egy útelágazásnál, mely táblái a „Múltba” és a „Jövőbe” mutatnak. A jövő mellett döntött, és mosollyal ébredt.
Reggel munkahelyén egy pohár kávé várta, melynek tetején ez a kérdés állt: „Reggelizel?”
„Igen” – válaszolt az üzenetben.
Öt perc múlva Szása bukkant fel:
– Gondoltam, kereshetnénk egy lakást. Nekünk.
Megállt. Két évvel ezelőtt a férfival költözött, reménykedve a „majd”-ban. Most más volt minden.
– Biztos vagy benne? – kérdezte őszintén. – Ez komoly döntés.
– Biztos, – megfogta a kezét. – Nem akarom elsietni, de a helyben toporgás sem jó. Mindketten tudjuk, mit akarunk és mit nem.
Szorosan megfogta kezét:
– Rendben. Keressünk lakást.
Összefoglalásként: Natasa története emlékeztet arra, hogy a boldogság választása gyakran a megszokott, kényelmes életünk árnyékában áll. A szeretet és az önbecsülés megtalálása nem mindig egyszerű út, de néha az újrakezdéshez az kell, hogy elengedjük a múltat és bátran lépjünk előre. Végül a legfontosabb, hogy hűek maradjunk önmagunkhoz és megtanuljunk igazán szeretni – önmagunkat is.