Amelia, a férjem lánya, már 9 éves volt, amikor először találkoztam vele. Az édesanyja halála után én neveltem fel, hatéves korától kezdve. Eleinte nehéz volt, hiszen nem én voltam az ő vér szerinti anyja, de az idő múlásával, ahogy egyre többet és többet voltunk együtt, közöttünk egy olyan kötelék szövődött, ami semmihez sem hasonlítható. Olyan volt, mint egy második lány számomra, és úgy éreztem, ő is szeret engem, mint egy igazi anyát.
Amikor az apjával eljegyeztük egymást, Amelia rendkívül izgatott lett. Szinte minden nap arról beszélt, hogy mennyire várja az esküvőt, és hogy milyen fantasztikus lesz, amikor virágszóró kislányként végigvonulhat a templom szűk, fehér padjain. Az egész szervezésbe teljes szívvel belevetette magát, és én úgy éreztem, hogy a legnagyobb öröme, hogy én leszek az ő apukája felesége.
Az esküvő napján minden tökéletesnek tűnt. Az izgatottság a levegőben vibrált, és Amelia minden percben lázasan segített, hogy minden simán menjen. Az ő mosolya ragyogott a leginkább, mikor éppen a virágszóró koszorúját tartotta a kezében, és látszott rajta, hogy élete legboldogabb pillanatai előtt áll.
De aztán, amikor végre elérkezett az esküvői szertartás pillanata, és a zene elkezdett szólni, a légkör egy pillanat alatt megváltozott. Mindenki várt, hogy Amelia belépjen a templomba. Az apja izgatottan várta, hogy lássa őt, de Amelia nem jött. Az első pár percben csak egy kis szünet volt, de aztán az aggodalom elkezdett fokozódni.
„Hol van Amelia?” – suttogtam remegve, ahogy az aggodalom egyre inkább eluralkodott rajtam. Az emberek megpróbálták figyelembe venni, hogy talán csak egy pillanatra tűnt el, de amikor húsz perc telt el, és senki sem tudta, hogy hol van, a feszültség hatalmasra nőtt.
Mindenki keresni kezdte, de nem találták sehol. A szertartást megállították, és minden szem ránk szegeződött, miközben próbáltunk kitalálni, mi történhetett.
Az apja, Tomás, kétségbeesetten kutatott mindenhol, miközben a szíve a torkában dobogott. A templom csendjét hirtelen egy hang törte meg: „Kopogást hallok!” – kiáltotta valaki a háttérből. Mindenki megdermedt. A keresés egy új irányt vett, és a templom hátsó részébe siettek, ahol a hang hallatszott.
Amikor elértük a raktárszekrényt, megtaláltuk Ameliát. Arcát könnyek áztatták, a virágszóró koszorúját a kezében szorongatta, és teljesen el volt rezzenve. Az egész testében reszketett, a kis keze remegve mutatott egy irányba, mintha valami hatalmas titkot akart volna elmondani, de nem találta hozzá a szavakat.
„Amelia!” – léptem hozzá gyorsan, miközben magamhoz öleltem. „Mi történt? Miért jöttél ide? Miért nem jöttél ki?”
A kislány remegve, alig hallhatóan válaszolt: „Nem akarok, hogy valaki elvegyen téged…”
A szavai teljesen megleptek. Az első pillanatokban azt hittem, hogy valami fizikai vagy másféle problémáról van szó, de ahogy jobban figyeltem rá, megértettem: Amelia félt attól, hogy elveszít engem, hogy nem leszek többé ott számára. Olyan fájdalom és szorongás ült a szemeiben, amit még nem láttam előtte.
Tomás mellém lépett, és megértette, hogy a kislány érzelmei túl mélyek, hogy csak egy pillanatra elfelejtsük. Ő is leült mellénk, és megfogta Amelia kezét. „Drágám, te mindig itt leszel velünk, senki sem vehet el tőled engem. Te és én egy csapat vagyunk” – mondta, miközben próbált megnyugtatni.
Amelia egy pillanatra ránk nézett, majd bólintott, de a szomorúság nem tűnt el a szeméből. Még mindig ott volt a félelem, hogy el fogom hagyni őt.
„Megígérem, hogy mindig itt leszek” – mondtam neki, és én is az apjára néztem. „Mindig együtt leszünk, amíg csak szeretnél.”
Amelia végül felsóhajtott, és elmosolyodott. Bár még nem értette teljesen, hogy mi történik körülötte, a szavak, amiket mondtam, egy kis megnyugvást hoztak neki.
Visszatértünk a templomhoz, és bár a szertartás kicsit más hangulatban zajlott, mint eredetileg terveztük, egy új, erősebb kötelék született meg közöttünk. Amelia, bár izgatottan és boldogan várta, hogy virágszóró kislány legyen, most már nemcsak egy egyszerű szerepet játszott az esküvőn – ő lett az, aki összekötötte a szívünket.
Amikor végül kimondtuk az igent, Amelia ott volt velünk, és tudtuk, hogy nemcsak a házasságot kötöttük meg, hanem egy új családot is formáltunk. Az esküvő napja nemcsak az én és Tomás szerelmét ünnepelte, hanem egy kis lány szeretetét és félelmeit is, aki most már biztos volt abban, hogy mindig ott leszek neki, bármi is történjék.