Az árulás és a megújulás pillanata
Az ajtók váratlanul nyíltak ki. Férjem, Oleh, sosem használt kulcsot, amikor otthon voltam: mindig megvárt, hogy én nyissak neki. De ezúttal egyszerűen belépett.
És nem egyedül érkezett.
Az előszoba levegője pillanatok alatt megfeszült, mintha egy idegen lélegzet kiszorította volna az oxigént.
Oleh mellett ott állt ő. Emlékeztem rá azokra a képekre, melyeket a közösségi oldalakon láttam, és amelyeket a férjem olykor elfelejtett bezárni a munkahelyi számítógépén. Alina volt az.
Fiatalabb, tökéletesen rendezett szőke hajjal, tekintete rémült és ideges volt.
Vékony ruhát viselt, amely egyáltalán nem illett az esti hűvös időhöz, és szorosan szorongatta a táskáját, akár egy pajzsot.
– Lena – kezdte Oleh, úgy, mintha többször is gyakorolta volna ezt a mondatot, de a megfelelő szavakat mégsem találta meg. – Beszélnünk kell.
Szótlanul félrehúzódtam, engedve őket a nappaliba. Nyugalmam megzavarta őket, talán még Alinát is, aki valószínűleg viharos összeveszésre készült.
Bementek a szobába. Oleh hanyagul leült a kanapéra, karját a háttámlán nyújtva. Alina egy helyben állt, nem mert leülni engedély nélkül.
– Ő itt nálunk fog élni – törte meg a csendet Oleh, mely feszült és terhes volt.
Lassan bólintottam, tekintetem körbejárta a saját lakásunkat. Minden tárgyat én választottam ki személyesen.
A kép a kanapé fölött, a függöny színe, sőt még az a buta kis szőnyeg is, amin Oleh mindig megbotlott. Ez a világ az enyém volt.
– Rendben – feleltem egyenesen, a hangomban nem volt semmiféle megtörés vagy düh.
Oleh meglepődött és összeráncolta a szemöldökét.
– Mit értesz az alatt, hogy “rendben”? Érted, amit mondtam? Alina velünk fog lakni.
– Megértettem – ismételtem megnyugtatóan. – Kell neki egy szoba. A vendégszoba tele van a munkámhoz szükséges dolgokkal, de holnap estére ki tudom onnan szedni.
Alina meglódult, tekintetét tágra nyitotta Oleh felé. Egyértelműen félt, mert egy összeveszésre számított, én viszont feltétel nélküli megadásomat kínáltam neki.
Oleh azonban felfrissült.
Engem gyengeségként értelmezett, és saját győzelmének bizonyítékát látta benne. Kiegyenesedett, elégedett mosoly jelent meg az ajkán.
– Nem érted – állt fel és közelebb lépett –, Alina velem fog élni. A hálószobánkban.
Megerősítette szavait, bízva benne, hogy végül megadom magam. De továbbra is mereven néztem rá, és a szememben először jelent meg valami, ami zavartára késztette – még ha csak rövid időre is.
– A szeretőmet hoztam ide, te meg a konyhában aludhatsz – közölte férjem, anélkül, hogy tudta volna, én már hívtam a férjét ehhez a címhez…
Némán maradtam, csak néztem rá, egyetlen gondolat motoszkált a fejemben: „Még öt perc. Csak még öt percet kell kibírni.”
Oleh félreértette nyugalmamat; azt hitte, hogy törtem meg, hogy győzött. Örömmel fordult Alina felé.
– Látod? Minden egyszerű.
Ebben a pillanatban a kapucsengő erőteljesen megszólalt, mintha egy vágás hasította volna ketté a feszültséget.
Oleh összeráncolta a homlokát.
– Vársz valakit?
Finoman mosolyogtam.
– Igen. Úgy tűnik, hogy már meg is érkezett.
A kapucsengő ismét hangosabban csengeni kezdett. Oleh dühös pillantást vetett rám.
– Ki az? Megkérdezem.
– Én nyitok – léptem oda hozzá, félreállva, majd az ajtó felé indultam. – Úgy hiszem, a vendégeink érkeztek.
Kinyitottam az ajtót. Az ajtóban egy magas, erős férfi állt, aki tökéletesen szabott sötét kabátot viselt.
Az arca kőkemény volt, szemei ridegen néztek bennünket, szürkék voltak.
– Olena – bólintott, hangja mély és rekedt volt.
– Viktor – feleltem nyugodtan. – Lépjen be, vártuk már.
Ahogy belépett, Alina sikolyhoz hasonló hangot adott ki és visszahőkölve elsápadt.
Oleh tátott szájjal állt, minden bizalma szertefoszlott.
– Vitya?… Miért vagy itt?
Viktor nem válaszolt, nem vette le tekintetét a feleségéről. Lassan feltépte a kabátját.
– Alina – hangja hűvös és szelíd volt egyszerre. – Elvesztettél valamit?
A lány megrázta a fejét, nem merte felemelni a tekintetét. Rezzent.
Ezután Viktor a férjemhez fordult.
– Te viszont, Oleh, találtál valamit? Eltűnt valami?
– Nem értem, miről beszélsz… – dadogott Oleh reszkető hangon.
– Nem érted? – lépett előrébb Viktor. – Sok pénzzel tartozol nekem. A határidő tegnap járt le. És ahelyett, hogy törődtél volna vele, szerelemben játszottál? Az én feleségemet lopod?
Oleh szemei cikáztak Viktor, én és Alina között. Pánikot tükröztek.
– Azt hitted, hisztiznék? – kacagott gúnyosan Viktor. – Nem érdekel ő. Ő kevésbé fontos. De a pénz más történet.
Tekintete enyhült, amikor rám nézett.
– Olena, elnézést kérek ezért a jelenetért. A férjed egy idióta.
– Tudom – válaszoltam nyugodtan. – Ezért hívtalak. Úgy gondoltam, érdekel, hol rejtegeti az értékeidet.
Szándékosan Alinára néztem. Megremegett.
Oleh mérgesen bámult rám.
– Te hívtad őt?
– Milyen más választásom lett volna? – mosolyodtam el. – Behoztál egy másik nőt a házamba, ande kitaszítottál a konyhába. Én döntöttem helyetted, és segítettem a „pártfogódnak.”
Az egész légkör megváltozott. Oleh, aki még percekkel ezelőtt a hely ura volt, most eltűnt a semmiben. Alina csendben sírt. Viktor magabiztosan állt, én pedig azoké voltam, aki minden bábuját mozgatja.
– Rendben, Oleh – folytatta Viktor tömören. – Két választásod van. Először: azonnal visszafizeted az egész összeget. Másodszor… – szünetet tartott – … lesznek következményei. Neked és neki egyaránt.
Oleh nehezen nyelt.
– Nincs pénzem… Befektettem egy projektbe…
Viktor gúnyosan kacagott.
– Milyen projektbe? Az új kocsira a szeretőnek? A karkötőre, amit visel? Azt hitted, nem veszem észre?
Alina a kezét a hátára rejtette.
– Nem igaz! – kiabálta Oleh. – Visszafizetem! Csak adj egy kis időt!
– Eddig már túl sok időd volt – szakította félbe Viktor. Odalépett az asztalhoz, és felvette a táskát, amit előre készítettem.
– A feleséged sokkal ravaszabb volt. Minden dokumentumunk megvan az ügyről. Még a másolatok is.
Oleh gyűlölettel nézett rám.
– Kukuccoltál a dolgaim között?
– Azt hagytad az íróasztalomon. Csak rendet tettem, és érdekes dolgokra bukkantam. Például arra, hogy az örökölt pénzemből vettük ezt a lakást, te csak mint férj vagy megemlítve.
Oleh arcán hitetlenkedés ült ki.
Viktor becsukta a táskát.
– Nem kell nekem a rendőrség. Add át az üzletrészedet nekem. Az egészet. Ez fedezi a tartozásod felét. A többit dolgozd le.
– Soha! – kiáltotta Oleh, és előrelépett.
Viktor mozdulatlan maradt, hidegen nézett rá, mintha fal állna köztük. Oleh hirtelen megállt.
– Átadod – súgta Viktor – és most azonnal menjetek ki ebből a házból. Mindketten.
Ezután Alinához fordult:
– Gyerünk. Még nincs vége.
Alina sírva futott oda hozzám.
– Olena, kérlek, segíts! Ő rettenetes!
Érzelem nélkül néztem rá, csak ürességet éreztem.
– Az döntöttél, Alina. Beszálltál egy másik férjébe, és ide jöttél. Most vállalnod kell a következményeket.
Kinyitottam az ajtókat.
– Menjetek. Mindketten.
Viktor megfogta a karját és kivezette. Alina nem tiltakozott, szó nélkül eltűnt a házból.
Oleh ott maradt, sötéten és tanácstalanul.
– Lena… én…
– Menj, Oleh – mondtam érzelemmentesen, fáradtan.
– Összeszedem a dolgaimat. Holnap eljössz érte, vagy inkább elküldöm neked. A kulcsot hagyd az éjjeliszekrényen.
Megértette végre, kit is veszített el, de már késő volt. Letette a kulcsot és csendben távozott.
Behúztam az ajtót. Kulcsfordítás. Második kulcsfordítás. Harmadik kulcsfordítás.
Visszatértem a nappaliba, ahol még ott rezgett a levegőben jelenlétük nyoma.
Kinyitottam az ablakot. A szél beáramlott, elvitte az utolsó érzelmi töredékeket is.
Mélyet lélegeztem. Évek óta először – szabadon. A lakásom újra az enyém!
Tíz év. Nem örökre, nem egy pillanatra. Csak, mint egy fa karikái: életünk évszakainak emlékei.
Reggelente a lakás a kávé és a napsütés illatával telik meg, esténként színek és fa illatával. Ez itt a szabadságom otthona.
A vendégszobát műteremmé alakítottam; festőállványok, ecsetek, vásznak – itt terem meg a saját világom.
Nem szeretek nehéz függönyöket, inkább élvezem az évszakok változását: tavasszal a rügyeket, nyáron a játszadozó gyerekeket, ősszel a táncoló faleveleket.
- Ez az én naptáram, ami mindig emlékeztet rá, hogy az élet megy tovább.
Néhány évvel ezelőtt érkezett Marco, az építész, aki az esőtől a galériámban keresett menedéket, és azóta sem ment el.
Nem próbált megváltoztatni, olyannak látott, amilyen vagyok. Ott ül az fotelban, olvas, néha felnéz, és mosolyog.
Tőle tanultam meg, hogy a kapcsolat nem hadszíntér, hanem menedék.
És van egy kutyánk is, Pixel, egy mókás terrier, akit egy menhelyről hoztunk. A lábaimnál alszik, horkolva adja az ihlet aláfestését.
Őszinte öröme megtanít arra, hogy a kis dolgokban is örömet találjak.
Nem gondolok a múltra; eltűnt jelentőségéből, mint egy jegy, ami már nem kell a moziba.
A sebek begyógyultak: csak közelről láthatóak, de nem rejtem el őket, hiszen az én utam részei.
Fontos felismerés: Aznap este megtanultam, hogy az erő nem a küzdelemben rejlik, hanem az önmagunkkal való harmóniában. Méltósággal élni, nem a mások elvárásai szerint.
Ma reggel Pixel az arcomat érintette, miközben a konyhából Marko syrniki illata szállt.
Elmosolyodtam. Otthon vagyok. Ez a legnagyobb győzelmem.