A konyhában álló feleség megvetéssel telve nézett férjére, és határozottan így szólt: „Amit mondani kívánok, nagyon fontos. Egy szóval se szakíts félbe.”
Az évek során Viktor megtanulta felismerni ezt a hangnemet. Ez a jel arra mutatott, hogy egy vihar közeledik, és hamarosan kemény szavak következnek.
„Rendben, mondd csak, hallgatlak.” – válaszolta, noha már belül sejthette, milyen nehéz hírek várnak rá.
Kapcsolatuk már csak vékony szálon függött, hónapok óta a viták és kiabálások uralták a mindennapokat. Ami Viktornak leginkább fájt, az a tizenöt éves lányuk, Karina sorsa volt, aki egyre jobban érezte magát a két szülő harcának középpontjában.
„Van valaki az életemben. Már három hónapja találkozgatunk, és elegem van ebből az egész helyzetből.”
A feleség magabiztosan, keresztbe tett karokkal állt előtte, jelezve, hogy ez a beszélgetés csak a kezdet.
„El akarok válni. Azzal szeretnék élni, akit szeretek, és nem veled, akit már látni sem bírok.”
Viktor grimaszba torzult arccal reagált. „Értem. Mikor hagyod el a lakásomat?”
„Mire gondolsz pontosan?” – tűnt megdöbbenve a feleség.
„Hol fogunk élni?” – kérdezte bizonytalanul.
„Nem mi, hanem te.”
Viktor mosolyogva magyarázta: „Ne feledd, hogy ezt az ingatlant a szüleim hagyták rám, jóval a mi kapcsolatunk előtt. Neked semmi jogod nincs hozzá. Holnap hivatalosan is eltávolítalak a bérleti szerződésből.”
Elégedetten figyelte a felesége meglepett arcát. „Szóval, ideje új otthont keresned.”
„És Karim? A lányom otthonát sem veheted el tőle!” – háborodott fel Larisa.
„Teljesen érthető az aggodalmad,” – válaszolta Viktor.
„Sőt, a lakást Karinára íratom, hogy 18 éves korától ő legyen a jogos tulajdonos.”
A vita hosszan folyt, kinek mi jár majd a válás után, miközben Karina a szobájában mélyen zokogott.
Nem tudta, hogyan fogja kibírni édesapja nélkül az életet.
„Apa, hova mész?” – kérdezte félve, amikor az apja a konyhában egyedül ült az asztalnál.
„Hol fogsz lakni, és mit fogsz csinálni?”
„Ne aggódj, nem fogok eltűnni.”
Viktor megsimogatta Karina rövid haját és folytatta: „Egy régi barátom hívott Szibériába, ahol egy nagy gyára van. Megbízható segítséget keres, akire sok minden rábízható.”
Szomorúan pillantott körbe a szobában. „Ilyen az élet, kicsim. Bízik az ember, remél, és aztán elárulják, mintha mi sem történt volna.”
A válás gyorsan lezajlott, minden hivatalos ügyet elintéztek. A két szobás lakás tulajdonjoga Karina nevére került, bár 18 éves koráig anyja volt a gyámja.
Két nappal apja távozása után egy új lakó költözött a lakásba. Gyorsan kipakolt, és már az első pillanattól kezdve meghatározta, hogy hova tegyenek dolgokat.
„Nem sok neked két asztal, nem gondolod?” – jegyezte meg az ajtónál váratlanul belépve, Karina pedig bátran válaszolt: „Apa vette az összes bútort a szobámban, és nem engedem, hogy bárki elvigyen valamit.”
„Majd meglátjuk.”
A férfi vigyorogva folytatta: „Ha éhes vagy, gyere a konyhába, az ételem már a hűtőben vár.”
Karina majdnem szólt a hűtőről, de férje dühösen csapta be az ajtót, mielőtt befejezhette volna mondandóját.
Tiszta volt, hogy a mostohaapjával nem lesz könnyű a viszony.
„Hé, hova viszed azt a kolbászt?” – kiabált rá a férfi, aki mostohaapjaként viselkedett, és meglepően rideg hangon tette hozzá: „Addig csak kenyéren és vízen fogsz élni, amíg az apád nem fizeti a tartásdíjat.”
Ez vált a mindennapok szomorú valóságává.
- Karina ruhái lassan kopottá váltak,
- olcsó kozmetikumokra kellett kérnie anyjától,
- anyja azonban szinte mindent magára költött.
„Apa, vigyél magaddal!” – könyörgött a lány a telefonon, „Megígérem, hogy mindenben követlek.”
„Kitartás, kicsim, hamarosan itt a nyár, és eljövök érted.”
Az apja így próbálta reménnyel tölteni el.
Kinyitott számára egy saját bankszámlát, hogy vásárolhasson kártyával, de a közeljövő egy szörnyű eseményt tartogatott számára.
Május első vasárnapján egy ismeretlen férfi hívta távolról a lányt és közölte a tragédiát: Viktor egy autóbalesetben életét vesztette.
Karina kezéből kiesett a telefon, és zokogásban tört ki, megdöbbenve a hír hallatán.
„Apa meghalt!” – szólt a kiáltás a konyhából, miközben mostohaapja így reagált: „Egy nyomorult potyalesővel kevesebb.”
Nyár végén anyja született egy kisöccs és a lány élete egyre nehezebbé vált.
„Figyelj a babára, manikűrre megyek. Ne felejts el etetni sem!”
„Gyere menj boltba!” – kiabált a mostohaapa, miközben a baba szüntelenül sírt, és Karina szinte nem tudott pihenni.
Az iskolai teljesítmény is visszaesett, ahogy a tanárok jelezték, hogy nincs kész a házi feladat és alig foglalkozik a tananyaggal.
„Amint hazaért az iskolából, azonnal a gyerekre kellett figyelnie, majd főzött, takarított és vásárolt.”
Anyja egy nap jelezte: „Hamarosan a baba veled fog lakni.”
Karina nem értette, miért kell ezt eltűrnie, hiszen neki is az ő szobája lenne.
Az újabb baba érkezésével az élete egyhangúvá és nehézzé vált.
Folytatólagosan kapta az utasításokat: „Hozz tejet, ne felejtsd a pelenkákat. Főzz valamit a konyhában, érted dolgozom.”
A mostohaapa gyakran gúnyolta, miközben semmilyen támogatást nem nyújtott.
Kis Hősi, a kistesó, rendetlenkedett és tönkretette Karina dolgainak egy részét, aki viszont ezért gyakran kapott szidást.
Karina oktatómunka szerencséjére egy közeli műhely, ahol számítógépeket és okostelefonokat javítottak, munkásokat keresett fiatalok számára.
Az ottani tulajdonos ígéretet tett arra, hogy megtanít mindenre, ha hajlandó tanulni. Karina lelkesen kezdte el a munkát, igyekezett minél több időt ott tölteni, hogy otthon kevésbé legyen jelen.
„Nem engedem!” – kiáltotta Larisa, amikor megtudta, de Szemjon végül rábólintott: „Legalább az én kajámat nem fogod megenni.”
Karina fokozatosan egyre komolyabb feladatokat kapott, munkája eredményes volt.
Első fizetésével egy kávézóba rohant, megvett egy nagy adag fagyit, és könnyeivel küszködve emlékezett apjára és a közös emlékekre.
A tulajdonos rendszeresen fizetett, és Karina már kezdett divatos ruhákat vásárolni. Egy okostelefont is összeszerelt régi alkatrészekből az engedélyével.
„Na, lányom, kezdesz élvezni az életet!” – szólt Szemjon vacsoránál.
„Ez a te gyereked, te gondoskodj róla!” – válaszolta Karina dacosan. „Nem vagyok a szolgád.”
heves vita alakult ki köztük, melyben Karina azon gondolkodott, hogy alig várja 18. születésnapját, amikor végleg megszabadulhat tőlük.
Fontos felismerés: Karina eltökélte, hogy a születésnapja után érvényt szerez az önállóságának, és eltávolítja a rokonait az otthonából.
A középiskola utolsó éve fokozott kihívásokat hozott. Nem akart munkahelyet váltani, esti tanulás és munkavégzés mellett küzdött a túlélésért.
Egy alkalommal a műhelyben keresett valaki felelősségteljes dolgozót, és Karina felajánlotta segítségét. Egy fiatal férfi rögtön komoly feladatot adott neki, amelyet sikeresen megoldott.
A tulajdonos lenyűgözve ajánlotta fel egy ügyvéd megsegítését, ha szükség lenne rá.
A lány tudta, hogy hamarosan szüksége lesz erre, amikor anyja és mostohaapja közölték vele, hogy vidékre költöznek, és eladják a lakást.
„De én szeretem a várost!” – tiltakozott Karina, mire a rokonok erőszakosan ragaszkodtak terveikhez.
„Nem engedem, hogy eladjátok a lakásomat!” – jelentette ki határozottan.
Másnap elment új ismerőséhez, aki megosztotta vele az elképzeléseit, és türelmesen segítette.
Izgatottan várta a napot, amikor végre 18 éves lesz, és szabad lesz.
Az utolsó napok feldúltak és fájdalmasak voltak, tele veszekedéssel, könnyekkel és önzéssel. Karina maga ismételgette magának: „Ez az én otthonom, én vagyok itt a főnök.”
Elérkezett a nagy nap. Karina szólt Ivánnak, hogy készen áll, és amikor kiment, hogy elkerülje a kellemetlen találkozást, hamarosan megérkeztek a rendőrök.
„Ő az ügyfelem,” – jelentette Iván. – „Az anyja, testvérei és mostohaapja nem hajlandók elhagyni a lakást, amely Karina nevén van. Segítséget kérünk.”
A rendőrök lassan bementek, Karina kinyitotta az ajtót, miközben figyelte anyja sikoltozását, testvérei sírását, és mostohaapja jelenetét.
„Istenem, apa! Hát te el sem tudod képzelni, mennyire boldog vagyok, hogy végre megvalósult az álmom!” – suttogta meghatódva. „Már csak egy lépés és soha többé nem kell látni őket. Mennyi éven át tűrtem a fájdalmat és az erőszakot. Most én vagyok a főnök!”
„Hogy teheted ezt velünk? Ők a testvéreid!” – zokogott Larisa, de Karina határozottan válaszolt: „Ők a te fiaid, nem az enyémek. Vigyázzanak ők rájuk! Most pedig takarodjanak ki a lakásomból. Én döntök itt.”
Karina története az önállósodás, kitartás és az igazságosságért vívott harc példája marad, amely a legrosszabb körülmények ellenére is a saját útját járja.