A reggel szürkesége hirtelen furcsa érzéssel töltötte el Juliát, ahogy a kávét főzte a konyhában. A nap még csak most kezdődött, de már érezte, hogy valami nincs rendben. Róbert, a férje, csendben ült az asztalnál, a telefonját bámulva, idegesen dobolva az ujjaival. Egy pillanatig megállt, majd mély levegőt vett és megszólalt.
„Julia, holnap indulok.”
A kávéskanál a levegőben megállt. A szavak visszhangoztak a fejében, és egyre hangosabbá váltak. Mi? Hová?
„Hová mész?” – kérdezte végül, miközben próbálta elrejteni a szíve reszketését.
„Délre. Meleg helyre. Napsütés, homok… Egy kis pihenésre. Már megvettem a jegyet.” – válaszolta Róbert, miközben a telefonját még mindig az ujjaival pörgette.
Julia szemei kinyíltak, és hirtelen minden megtorpant körülötte. Két éve spóroltak egy közös nyaralásra – minden kis örömről lemondtak, még a télikabát megvásárlásáról is. De most miért ment el egyedül, és miért nem beszéltek róla? Miért nem szólt?
„De én… nem mehetek?” – próbált még reagálni, de a férje vállat vont, és nem törődött a kérdéssel.
„És akkor mi van? Én is dolgozom, pihenek, amikor akarok. Kimerültem, szükségem van erre.” – mondta hidegen, majd felállt, és elkezdte pakolni a bőröndjét.
Julia szíve elszorult. Mi történt? Miért ilyen hideg? Miért most, amikor már hónapok óta mindent együtt terveztünk?
„A pénz… miért nem együtt költjük el?” – próbálta még felhozni, de Róbert morogva válaszolt.
„Hoztam valamit, ha marad pénzem. Hűtőmágnes, vagy ilyesmi.” – viccelődött, miközben egy gyors csókot nyomott a homlokára.
Az ajtó csapódott, és Róbert eltűnt. Julia egyedül maradt, és a kérdések, válaszok nélkül maradtak ott, minden egyes pillanatban csak nőtt a bizonytalanság.
De aztán egy újabb pillanatra figyelmeztette valami. A férje telefonja rezegni kezdett. Az asztalon felejtette. Julia automatikusan felkapta, és a képernyőn felvillant egy üzenet: *„Kisfiam, már a repülőtéren vagyok. Várni foglak…”*
A szíve egyet dobbant. *Kisfiú.* Ez a szó soha nem volt jelen Róbert szókincsében. Egy becenév, amit sosem használtak. Hosszú pillanatok teltek el, mielőtt megértette. És abban a pillanatban mindent elmondtak neki.
A férje valakivel volt. Valakivel, akit ő soha nem ismert, valakivel, akinek nem volt helye az életükben.
Róbert gyorsan visszaért a telefonjáért. Amint meglátta Juliát, megmerevedett, és gyorsan kinyújtotta a kezét a telefonért.
„Még mindig itt vagy?” – kérdezte, miközben idegesen átvette a telefont.
„Ez az én házam, vagy zavar?” – válaszolta nyugodtan Julia, miközben próbálta elrejteni a belső káoszt.
Róbert gyorsan ellenőrizte, hogy látta-e a szöveget, és egy gyors csókot nyomott a homlokára, mintha meg akarta volna nyugtatni. „Ne duzzogj, hozok valami szépet.”
Az ajtó ismét becsapódott, és Róbert elment. Julia a helyén maradt, a szíve hevesen vert, és az elmúlt hónapok eseményei sorra peregtek le előtte. Kinek volt a „kisfiú”? Miért tűnt annyira idegesnek?
A válaszokat csak egy helyen találhatja meg. Felvette a kabátját, és taxis hívott. A repülőtér. Ott akarta megtudni, mi történt.
És ott, a repülőtéren megkapta.
Róbert ott volt, nevetve, egy húszéves lánnyal, akit átölelt. A lány ugyanolyan pólót viselt, mint amit Julia a férje bőröndjében látott. A szíve összeszorult, miközben a férje suttogott a lánynak, és ő nevetve kapaszkodott hozzá.
Mindent feláldoztak ezért a nyaralásért. És ő most vele tervezte.
Az egész világ összedőlt benne. Nem akarta hinni, amit látott. Szeretett volna sikítani, odamenni hozzájuk, megkérdezni, hogyan merik ezt tenni. De túl késő volt. Már beszálltak a repülőgépre.
Kint, a hideg esőben leült egy padra. Az egész világ összetört. Az emberek jöttek-mentek, de ő csak ült, zokogott. Az eső egyre sűrűsödött. Majd hirtelen, egy hang hívta fel a figyelmét.
„Elnézést, asszonyom…”
Julia felnézett, és egy kócos, átázott férfi állt előtte.
„Segíthetek valamiben?” – kérdezte, miközben még mindig transzban volt a látottaktól.
„Tudja… reméltem, hogy tud segíteni. Van valami munkája? Akár ideiglenes is?” – kérdezte a férfi, akinek a hangja rekedt volt.
A férfi őszinte volt. Nem volt mögötte semmilyen manipuláció, semmi titok. Csak egy szomorú ember, aki megpróbált túlélni.
„Tudja mit? Gyere velem. Melegedj fel egy kicsit. Egyél valamit.”
„Biztos benne? Idegen vagyok.”
„És sorozatgyilkos?” – nevetett Julia, próbálva enyhíteni a helyzetet.
„Nem. Csak egy bajba jutott ember.”
„Akkor gyere. Úgyis kiürítették a hűtőt.”
Ahogy a férfi követte őt, Julia megértette. Az élet, bár most összetört, új esélyt adott neki. Az idegen, aki először furcsának tűnt, talán ő volt a válasz a fájdalomra, amit épp akkor élt át.