A kórház folyosóján a feszültség a levegőben vibrált, és az ügyeletes orvos lassan átsétált a sötétedő osztályon. Már túl volt egy nehéz napon, és fáradtan nyújtózkodott, miközben az ablakon át a hideg szél hullámzó hópelyheit nézte. A hó puhán, szinte lassan érkezett a földre, mintha nem akarna túl gyorsan eltűnni a láthatáron. Az épületben azonban a szokásos zűrzavar uralkodott, mintha a külvilág csendje és varázslatos nyugalma sosem létezett volna.
Az orvos cigarettára gyújtott, és mélyet szívott. Viktor, a fiatal betegápoló, aki szintén kimerült volt, mellette állt, és figyelte, ahogy a férfi idegesen fújja ki a füstöt.
– Mi legyen? – kérdezte végül az orvos, miközben elfordította a tekintetét, mintha nem érdekelné már annyira a nő állapota. – Már teljesen átfázott. Nincs értelme ezzel… kóborlással bajlódni. Hívjuk a hullaházat. Végeztek.
Viktor egy pillanatra csak állt, mintha nem is hallotta volna. Lassan, gépiesen közelített a hordágyhoz, ahol a nő feküdt, és ujjaival megérintette a csuklóját. A pulzus szinte alig volt érezhető – erőtlen, szinte már megállt, mint egy elhaló éles hang az időben. Kézfejét végigsimította a nő arcán, miközben lágyan arrébb fújt egy hajtincset. Valami ismerős érzés tört elő benne. Az arc, a vonások… mintha már látta volna valahol, de nem tudta megmagyarázni, miért.
– Julija? – villant át a fején. Azonnal elhessegette a gondolatot. Az ő fejében ez nem lehetett igaz. Az arca most egy eltorzult, szenvedő nőé volt, aki nem hasonlított arra a kislányra, akit egykor jól ismert.
Viktor mégis egy pillanatra megtorpant. Még egyszer ránézett a nő arcára. Valami volt abban a tekintetben, ami elárulta, hogy ő valójában nem ismeretlen. De mi történt vele? Miért nézett ki úgy, mintha az évek és a szenvedés mindent elvettek volna tőle? Az orvos már közben hívta a hullaházat, és hamarosan megérkeztek, elvégezték a szükséges dolgokat, gondosan letakarták a nőt, és átgurították a folyosón. Viktor egy darabig nem mozdult, de aztán a nő iratai között egy pillanatra megakadt a tekintete.
„Saar Julia Gennagyevna, született 1994-ben.” – olvasta, miközben a papírokat átvette.
A szívében valami megmozdult. Emlékek robbantak be a fejébe, és ahogy figyelte az iratokat, a neve és a dátum egy pillanatra olyan érzést keltettek benne, mintha már mindent tudna. Ugyanabban az évben, ugyanabban a hónapban születtek, és nemcsak, hogy ugyanabban az utcában laktak, de egy családi közösség részeként is felnőttek. Vitya és Julija együtt nőttek fel, együtt játszottak a szomszédban, és még az iskolában is együtt voltak.
A családjaik azt mondták nekik, hogy csak szomszédok, de nekik mindig más volt a kapcsolatuk. Vitya mindig is úgy érezte, hogy Julija nem csupán egy szomszéd, hanem valaki, aki olyan közeli, mint egy igazi testvér. Az évek során minden pillanatra úgy emlékezett, mintha ő lenne az a fiatal lány, akit élete végéig szeretni fog.
Azonban a sors most máshogyan alakította a dolgokat. A fiatal nőnek, akit egykor a kislányként ismert, más életet kellett megélnie. A szenvedés és a nehézségek elérték őt. Vitya most úgy állt ott, hogy a valóság kegyetlenül csapott le. Az emlékek fájóan visszatértek, és mintha egy világnyi idő telt volna el.
Miért? Miért nem keresett őt, miért nem szólt? Az életük olyan más irányba ment, hogy most, amikor Julija végre megjelent itt, már nem voltak olyanok, mint régen. Viktor kezei remegtek, amikor végignézett rajta, és úgy érezte, mintha mindaz, ami egykor közük volt egymáshoz, eltűnt volna egy szempillantás alatt.
De ahogy az iratokat tartotta, egy másik érzés fogta el. A szeretet, amit egykor érzett, most egy teljesen más módon formálódott, és bár a múlt árnyéka ott lebegett, úgy érezte, hogy talán még van remény.
A férfi elfordult, és amikor a hullaház ajtaja becsukódott mögötte, a szívében valami elindult.