Nina a konyhában állt, miközben a zöldségeket szeletelte. A kés hangja monoton ütemben koppant a deszkán, miközben az ablakon keresztül a szomszédos utcán haladó autók zaja vegyült a távoli gyerekzsivajjal. Kezei remegtek, de próbálta nem mutatni. Az ajtó nyílása hangosan megzörrent, és Nadezda Petrovna, a férje anyja, belépett, mintha az egész lakás az ő birodalma lenne.
— Vedd le a kabátot, Romocska! — szólította meg felesleges udvariaskodás nélkül, miközben belépett a nappaliba. — És tedd a táskám az asztalra. Ne ott hagyd az ajtó előtt.
Nina nem reagált. Csak csendben, a vágódeszkára szegezte a tekintetét, miközben felesleges gondolatok cikáztak a fejében. Már megszokta, hogy a nagyanyja soha nem volt túl kedves vele. A férje unokahúga, Maruska mindig a középpontban volt, ő pedig, mint egy árnyék, ott volt a háttérben, próbálva észrevétlenül lenni.
Maruska most a nappaliban ült, és habzsolta a fagylaltot, miközben Nadezda Petrovna aggódva figyelte őt. A lány mosolygott, és nyálcsorgatva élvezte a rózsaszín jégkrémet, miközben egy másikat tartott a kezében, tartalékot, ahogy a nagyanya mondta.
— Maruskának szabad — mondta Nadezda, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a lány minden jót megkapjon. — Ma fáradt volt, próbáról jött. Ezt neki ajándékozom.
Nina szinte belefagyott a mozdulatába. Látni, hogy Maruska el van kényeztetve, miközben ő maga mindig hátrébb szorul, fájt. Az édesanyja is mindig arról beszélt, hogy neki nem szabad édességet ennie, hogy “túl sok a cukor”. De mindezt most Nadezda Petrovna is megerősítette, mintha minden rendben lenne.
Nina mélyet sóhajtott, majd végül a padlóra pillantott, hogy elrejtse a könnyeit. Mindent figyelt, minden egyes apró mozdulatot. Már meg sem lepődött. Az elutasítás mindennapos volt.
A férje, Ljosa, aki eddig csöndben volt, most végre megszólalt:
— Anyám, nem kellene ennyire szigorúnak lenned? — próbálkozott, de Nadezda Petrovna csak elhúzta a száját, mintha nem is hallotta volna.
— Az én házam, én döntök — válaszolta a nagyanya, és szótlanul folytatta a dolgait. Nina pedig egyedül maradt a konyhában, feszülten figyelve, ahogy Maruska egyre többet eszik.
Egy idő után Nadezda Petrovna felállt, és elindult, hogy összeszedje a maradék csomagolópapírokat. A mosogató felé fordulva, mintha semmi sem történt volna, megjegyezte:
— Miért nem próbálsz valami hasznosat csinálni? Nézd, Maruska ügyes, segít nekem a konyhában.
Nina nem válaszolt. Csak a lábosokat nézte, amelyek a vízben lógtak, és próbált nem odafigyelni arra, hogy mit mondanak.
Maruska egyre inkább a középpontba került, ő pedig úgy érezte, hogy egyedül van ebben az egész családi körben. Minden családi eseményen, mint egy mellékszereplő, mindig ő maradt háttérben.
Az egész család próbálta betartani a szokásokat, de Nina valahogy sosem tudott igazán beilleszkedni. Mintha mindig is egy külső szemlélő lett volna. Még akkor is, amikor Maruska egy új játékot kapott, vagy amikor ő csak egy régi játékot talált, amit egy szomszéd gyerek hagyott el. Mindig az volt a válasz, hogy “majd később” vagy “ne aggódj, nem kell most”.
— Ne féltékenykedj — mondta Nadezda Petrovna mintha csak észrevétlenül, miközben elhúzta Maruskát, hogy a legújabb játékot megnézze. — Maruska hamarosan születésnapos, majd neked is veszünk valamit.
Nina minden szavát megjegyezte. Mindent, amit az anyósa mondott, és amit a férje nem vett észre. A félelem és a szomorúság egyre jobban felhalmozódott benne.
Aztán, amikor megszülettek a gyerekek, végleg világossá vált, hogy neki sosem lesz helye. Olesya, a férje felesége, már rég belépett a családba, és Maruska, mindig a kedvenc, továbbra is minden figyelmet magára vonzott.
De Nina, most már egyedül, úgy döntött, hogy nem hagyja, hogy mindez tönkretegye őt. Értette, hogy családot alapítani, szeretetet keresni nem könnyű, de végre megértette: nem kell mindig mások árnyékában élni. Az igazi erő nem abban rejlik, hogy mit kapunk, hanem abban, hogy képesek vagyunk meghatározni saját értékeinket. És most, amikor már mindent elvesztett, végre megértette, hogy ez volt az a pillanat, amikor változtatnia kell.